Ruby & Armand

Nocsak, nocsak... micsoda véletleneket képes produkálni a sors. Személyesen sosem találkoztam ezzel a lánnyal, de... volt már dolgom vele és a családjával. Ez is egyike volt a... hát hogy is fogalmazzak... nem éppen törvényes megmozdulásaimnak. Neki persze fogalma sem lehet róla, hogy ki vagyok én. Igazság szerint iszonyatosan szerencsés, hogy egyáltalán még életben van. Bár nem vagyok én szörnyeteg, minden amit tettem, egyszerű üzlet volt. Voltak sokkal kellemetlenebb és sötétebb ügyeim is. Igazság szerint a lányra is csak... nem is tudom, miért emlékszem. Szerencsésnek mondható, hiszen életben maradt, visszatérhetett a régi életébe. Pedig sokan vannak Párizsban – és ami azt illeti, a világ más részein is – akik sosem tűnnek fel ismét, miután elnyelte őket az éjszaka. Én sosem ölök és nem is adok rá parancsot, csak ha elkerülhetetlenné válik. Jól tudom, hogy minden embernek megvan a maga haszna. Mindenki felhasználható és kihasználható... csak tudni kell, hogyan környékezzük meg őket.
Persze a védenceim óhajait teljesíteni kell. Ha egy-egy ügy érdekében kell eltűnnie valakinek vagy valaminek, hát... az ellen nem tudok és igazság szerint nem is akarok mit tenni. Ez együtt jár a munkámmal. Nem jutottam volna el idáig, ha nem venné be a gyomrom. Van, aminek meg kell lennie és kész. Ennyire egyszerű az egész. Az ügyeimet minden áron meg kell nyernem. Egy ideig még... igen, egy darabig még kétségtelenül fontos az a munkám is.
Bár nem mutatom, de meglep, mikor felfedezem, hogy a lány pont az én asztalom felé indul el. Körülpillantva megállapítom, hogy a velem szemben lévő szék az egyetlen szabad hely. Így már nem is annyira különös ez a helyzet. A napnak ebben a szakában – úgy fest – rendkívül sokan múlatják ilyen helyeken az időt. A kérdésre csak bólintok. Miért is ne? Engem igazán nem zavar a társasága, bár úgy sejtem, hogy ha tudná, hogy ki is vagyok én, már nem akarna csatlakozni az asztalomhoz. Nos... legalább nem fogok unatkozni. Ez igazán... szórakoztató.
- Egészen nyugodtan – szólalok meg végül. - Foglaljon csak helyet. Nem várok társaságot és öntől sem várhatnám el, hogy álljon vagy teszem azt másik kávézót keressen magának. Az a szék úgyis csak árválkodott ott.
Hirtelen azon kapom magam, hogy nem az épp aktuális ügyemen gondolkodom. Az ráér... Ha végeztem ezzel a kis... nevezzük kikapcsolódásnak, elvégre az... éppen elég lesz, ha utána kezdem ismét amiatt fájdítani a fejemet, hogy mennyire életképtelen egyedeket kell megvédenem a börtönbüntetéstől. A lány számára csak két idegen vagyunk és ennek így is kell maradnia, különben... hát igen, ha másképp lenne, egyikünk számára mindenképp rendkívül kellemetlen végkimenetele lenne az egésznek. Számomra börtön, számára halál. És mivel én nem lepleződhetek le... nem nehéz kisakkozni, hogy ki járna rosszabbul. Viszont... akkor is érdekes... Úgy látszik, Párizs nem elég nagy.

Felsóhajtok, a szemeimet forgatom, miközben a megrendelőmet hallgatom. Csupán fél órája ülök Mr. Diggory irodájában, de őszintén úgy tűnik, mintha az egész életemet itt kellett volna töltenem. Hihetetlen, hogy egy ember hogyan képes ennyire a mellébeszélésre? Persze mindezt magamban gondolom csupán, nem tenne túl jót a hírnevemnek, ha egy ügyfelem azzal állna elő, hogy sárba tiportam.
- Nézze uram, nem hiszem, hogy az lenne a leghelyesebb, amit ön mondott. Lennének.. - csodálkoznom sem kellene, amikor közbevág, és azt próbálja belém súlykolni, hogy inkább az én terveimmel vannak problémák, és nem az övéivel. Jó üzletasszony módjára először ráhagyom a dolgot, majd lassan, fokozatosan győzöm meg, megdönthetetlen érvekkel. Végül is elérem a célomat, és elégedetten távozok az irodájából.
Haza kellene mennem, rengeteg dolgom van még, fel kellene hívnom az alkalmazottaim, egyeztetnem velük, részletesebb ütemtervet kellene előállítanom.. De! Nincs túl sok kedvem most ehhez, szóval inkább úgy döntök, hogy beugrok vásárolgatni a bevásárlóközpontba. A szervezkedés ráér, mostanában elég sok időm van a munkámra, hiszen nem járok el sehova sem, és amúgy sem voltam soha sem éjszakai, és szórakozó típus. Inkább visszavonulok, meghúzom magam az otthon hívogató melegségében, és minduntalan, újra s újra átnézem a dossziékat, az aktákat, és az iratokat.
Tehát, utam a pláza felé visz, de a hirtelen ötleteimnek hála úgy döntök, hogy előtte betervezek egy forró, frissítő kávét, amely talán lenyugtat annyira, hogy ne járjon folyton az eszemben a délelőtti uraság..
Nem csalódok, ahogy betérek az egyik kedvelt kávézómba, szinte tele van egymással trécselő emberekkel, így bizony jártatnom kell a tekintetem, hogy szabad helyet találjak magamnak. Pechemre nem találok teljesen szabad asztalt, viszont egy férfivel szemben megtalálom az egyetlen szabad helyet. Vállat vonva ballagok felé, ugyanmindegy, hogy hol fogok az elkövetkezendő pár percben ücsörögni.
- Elnézést, szabad a hely? - kérdezem meg mosolyogva a férfitől.

Komolyan, néha kezdem igazán fárasztónak találni a munkám. Vannak olyan emberek, akik saját maguk nehezítik meg, hogy kihúzhassam őket a bajból. Ez a mostani is... Tényleg azt hiszi, hogy lesz olyan elmebeteg, aki elhiszi, hogy már a harmadik felesége esik le teljesen véletlenül a lépcsőn? Újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy bizonyos körökben sokan éppen annyira hülyék, amennyi pénzük és befolyásuk van. És persze mind tőlem várja el, hogy megoldjam a gondjaikat. Ezzel persze semmi baj sincs. Mindezt én vállaltam el. Szükségem is van rá, hiszen remekül megalapozta előrehaladásomat bizonyos... nem épp nyilvános és törvényes helyeken. De ez nem jelenti azt, hogy nem fáradhatok bele néha. Ilyenkor jólesik, ha kiszabadulhatok kicsit az irodából... a tárgyalótermekben töltött órák után különösen jót tesz egy kis friss levegő. Mi baj lehet belőle, ha elsétálok egy kávézóig?
Nos... én pontosan tudom, hogy a legártatlanabb tevékenységek közben is történhet tragédia az emberekkel, de... Azért mondhatjuk, hogy én mindig készülök mindenre. Még a legrosszabb lehetőségekre is. Azt hiszem, életvitelemhez elengedhetetlenül hozzátartozik az óvatosság és a paranoia. Aki nem rendelkezik ezekkel és mégis hasonló pályát választott... nos, azok szoktak idejekorán és meglehetősen fájdalmas módon távozni az élők sorából.
A kávézó teraszán ülve – míg rendelésemre várok – ismét csak üzleti ügyeken kezdek merengeni. Fele törvényes, fele törvénytelen... nagyjából igaz ez az életemre is. Igaz, hogy régen nem szorulok rá az ügyvédi munkámra, de... bár tényleg bosszantanak néha az ügyfelek, az egész hasznot is hoz, méghozzá igazán jelentőset. Némi személyes kellemetlenség még nem ok rá, hogy elvágjam az innen eredő kapcsolatokat. Vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen muszáj eltűrni. Mások hülyesége nekem hasznot hajt... az egyenlet igazán egyszerű. Tűrni kell.
Elgondolkodva nézek végig a többi vendégen. Nem is érdekelnek igazán... ez talán csak valami pótcselekvés. Ez is jobb, mint mereven előre bámulni, míg ki nem hozzák végre azt az átkozott kávét. Meggyőződésem, hogy semmi érdekes dolgot nem pillanthatok meg. Az olyan dolgok, amikkel én foglalkozom... nos fogalmazzunk úgy, hogy fényes nappal nem lehet őket megtalálni egyetlen kávézó teraszán sem. Azt hiszem, túl könnyű élete lenne úgy a jófiúknak. De... Várjunk csak egy percre! Azt a szőkét ott... ha nem is ismerem, de volt már vele dolgom.
Bár neki fogalma sem lehet róla, hogy az én kezem is benne volt az elrablásában. Nocsak... mik vannak?