Nathalie de Verte

Van, hogy csak elvonulok a szobámba, bele fekszem az ágyamba, és üveges tekintettel meredek magam elé. Tizenkettő voltam, amikor a szüleim elváltak, aztán anyával és a bátyámmal egy másik városba költöztünk, majd hamarosan visszajöttünk Párizsba, most már tudom, azért, mert ez állt a bírósági határozatban. A válás előtt remek volt a kapcsolatom az apámmal, nagyon szerettük egymást, igazi apás lány voltam, el sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Viszont az utóbbi időben a kapcsolatunk már csak felületes, és nem éppen jónak nevezhető. Gyakran van, hogy azon gondolkodom, miért is van ez így. Talán mert már kamasz vagyok, lassacskán felnövök, és már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint máskor? Á, nem ez hülyeség! Már miért ne tudnék? Jól lehet, már nem ülök az ölébe, nem csüngök a nyakán, és nem hisztizek azért, hogy vigyen el ide, vagy oda, de ettől még nem kell mindennek másnak lenni. Vagyis, nem kéne. De ott van apa munkája, mai minden idejét lefoglalja, semmi másra nincs ideje mellette. Semmi, azaz senki másra. Rám sem. Talán ez a legnagyobb baj. Hogy nem jó a fontossági sorrend. Hisz' ha a családnál előbbre való a hivatás, akkor az történik, mint ami itt is történt. Anya elhagyta apát, magával vitt minket, én pedig az óta teljesen máshogy viszonyulok apámhoz. Nem, anya nem beszélte tele a fejem soha, egy rossz szót sem szólt apáról, viszont mégis. Nem vagyok, már kislány pontosan tudom, mi miért történik. Kár, hogy gyakran ezt elfelejtik, és hazudni próbálnak. De azzal nem számolnak, hogy általában átlátok a szitán, így nem tudnak átverni.
Bár már minden barátnőm a fiúkat nézi, engem nem igazán köt le a párkeresés. A korombelieknek egyedül a szex jár a fejében, másra gondolni sem tudnak. Komoly kapcsolat? Vagy esetleg olyan, ami nem egy éjszakáig tart? Abból köszönik, már nem kérnek. Én pedig nagyon szépen köszönöm, de ebből az önpusztító életmódból nem kérek, nem erre lettem tanítva. Na, igen, akinek az anyja pszichológus, az apja pedig bűnözők után járkál éjjel-nappal, annak nem az a legnagyobb álma, hogy összejöjjön egy ilyen alakkal. Bár biztos vagyok benne, hogy ők is, ha a lelkük mélyén is, mert olyanjuk is van, de kedves, és érző emberek, akiknek valami hatalmas nagy tragédián, vagy éppen a kamaszkoron kell keresztül gázolniuk, és éppen ezért minden lehetséges alkalmat megragadnak arra, hogy megtalálják önmagukat. Kár, hogy inkább elrontják, mint megtaláljak önmagukat. Mondhatják, hogy a felfogásom nem olyan, mint egy átlagos tizenhét éves kamaszlányé, de nem érdekel. Az életkor csak egy szám. Nem ez határozza meg, hogy milyenek vagyunk belül.