Ruby Huntingtoon

- Kérem, ne bántson! - zeng riadt, de erőteljes hangszínem az ódon épület falai között. A férfi előttem csak mosolyog, és egyre közelít. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék..

Szimpla napnak indult a mai. Felkeltem, felöltöztem, beültem egy kávézóba a barátnőimmel, körbejártuk a bevásárlóközpontot. Szóval, egyszerűen csak elsuhant az idő felettünk, és észre sem vettem, hogy lassan, de biztosan sötétedni kezdett az ég. Körülbelül este 10 óra után indulhattam el, egyedül vágva neki a nagyvárosnak, a tömegközlekedést igénybe véve, míg nem a langyos időre tekintettel úgy döntöttem, hogy az utolsó pár métert gyalog teszem meg. Tudni kell, hogy a lakásom pont egy építkezési telek, és egy étterem között helyezkedik el. Általában nagy a tumultus a hely előtt, de a mai nap úgy látszik kivétel volt. Nem is tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, csupán élveztem, ahogyan a friss levegő simogatja az arcomat. Csupán egy pillanatra álltam meg, lecsuktam szemhéjaimat, a következő pillanatban pedig egy kéz nyúlt át a vállam felett, és egy átitatott rongyot szorított a számra. Sikítani próbáltam, de nem ment. Az erőm lassan elhagyott, én pedig tehetetlenül omoltam bele elrablóm karjaiba.

Most pedig itt tartózkodom, egy lebontásra váró ház falai között, és várok. Várok arra, hogy elengedjenek, vagy, hogy megöljenek. A félelem szorongatja a torkomat, a szívemet, és minden porcikámat. Reszketek, remegek, kapkodom a levegőt, és azon gondolkozom, hogy hogyan tudnék innen szabadulni. Csak hogy.. A fickó pontosan tudja a dolgát. Megkötözött, elég erősen ahhoz, hogy vékony karjaimat ne tudjam kicsúsztatni a kötél alól. Ideges vagyok, és egyre idegesebb leszek, és az, hogy tehetetlen vagyok, semmit sem javít a helyzeten.
- Kicsi hercegnő, nem tehetem! - válaszol a férfi, miközben sejtelmesen mosolyog. - Nagy kincs vagy te nekünk. Amint értesülnek róla, hogy nem érkeztél haza, a társaim értesítik a családtagjaidat.
Pénz, pénz kell nekik. Egyértelmű.
- Één, én is tudok pénzt adni maguknak. Kérem.. Csak engedjen el. Esküszöm, hogy nem szólok a rendőrségnek, és senki másnak sem! - esdeklek, ha nem lennék megkötözve már térden csúsznék előtte, hátha az meghatja. Viszont a fickó harsányan nevetni kezd, hátraveti a fejét, majd közelebb lép hozzám, és mélyen a szemeimbe néz.
- Felejtsd el, hercegnő! A szüleidnek jelentős vagyon van a tulajdonukban, ami egyszer a tiéd lenne. De nem most. Úgyhogy.. - simít végig hirtelen az arcomon, én pedig elkapom a fejem előle, vagyis csak próbálom. - Itt az ideje, hogy szórakozzunk egy kicsit. - vigyorog, majd még közelebb hajol hozzám, és a száját az ajkaimra tapasztja. Izgek-mozgok, hevesen rázom magam csakhogy el tudjam lökni magamtól, még ha egy picit is. Hirtelen ötlettől vezérelve lefejelem a férfit, majd dühtől izzó szemekkel pillantok rá. Csupán másodpercek telnek el, számomra mintha mégis lelassulna az idő. Hihetetlen, amit látni vélek. A férfi keresztül repül a szobán, nekivágódik a falnak, majd összecsuklik. Én pedig csak hitetlenkedve pillogok körbe.
- Mi történt? - kérdezem halkan magamtól. Elképzelni sem tudom, hogy lehet, hogy én reptettem át a fickót a szoba másik végébe. Olyan.. hihetetlen. Furcsa. Eszembe jut valami. Az asztalra pillantok, melyen egy bicska található. Összehúzom a szemeimet, próbálok minél jobban koncentrálni, magamban mormogok, és pillanatok múlva a bicska felemelkedik, és a lábaim előtt landol. Csodálkozni nincs időm, valahogy sikerül elvágnom a köteleket, és egyetlen egy pillantást vetve a még mindig földön heverő férfira, kirántom az ajtót, és kiszaladok az utcára..