Chris & Ruby

Nagy megkönnyebbülés számomra, amikor látom, hogy Ruby kezd ébredezni. Kissé messzebbe megyek tőle, mert eddig eléggé közel hajoltam hozzá. Ha felébred nem akarom megijeszteni. Pár pillanat múlva pedig már láthatom gyönyörű szemeit értetlenül pislogni. Ez persze érthető, mivel jól beverte a fejét, ezért leülök mellé, hogy kényelmesen el tudjam neki mondani mi történt. Legalábbis az én szemszögemből. Egy pillanatig nem szólok semmit, felmérem, hogy biztos nem fog-e elájulni, valami utóhatás miatt, vagy micsoda, aztán elkezdek magyarázni.
- Felhívtál, én pedig jöttem, amint tudtam - azt a részt kihagyom, hogy épp a közelben voltam -, de a sofőröm egy kissé gyorsan vette be a kanyart és majdnem elgázoltunk. Szerencsére csak a fejedet ütötted be - nyúlok a fejéhez és a haját kissé félretolva megnézem a sebét. Nem olyan veszélyes, láttam már rosszabbat is, de nem jó ezzel játszani. Arra, hogy összevérezi az ülést csak legyintettem. Hetente viszem a mosóba, és már szinte meg se lepődnek, ha valami ilyesmit találnak az ülésen, mint a vér. Kérdésére hátratekintek a sofőrre, aki furcsán méregeti Ruby-t. Nem lepődök meg rajta, hisz világéletében gyanakvó kis ember volt, ami azt illeti az én arcom is csak egy fokkal másabb. Elég furcsa, ami az autóval történt, mielőtt nekiütköztünk volna Ruby-nak.
- Nem hiszem, hogy lenne- mondom a sofőrhöz fordulva, hangom pedig átmegy kedvesből... félelmetessé. Ő kissé hátrébb lép, tudja, hogy milyen szoktam ilyenkor lenni, de nem akarom megijeszteni Ruby-t, ezért visszafordulok hozzá. Arcom pedig újra a régi. Kérésére, miszerint mutatni szeretne nekem valamit egy intéssel elküldöm a sofőrt és érdeklődve nézek az előttem ülő lányra. Megint egyedül vagyunk összezsúfolva, milyen ironikus. Arrafelé nézek, amerre Ruby is, majd meglátom a kocsi kulcsot. Lebegni. Meglepődök ugyan, de arcomon ezenkívül nem látszik semmi. Nem gondoltam volna, hogy Ruby-nak is van képessége... mert nekem is van. Magyarázatára a fejemet csóválom.
- Nem te vagy az egyetlen - most már tudtam, hogy mi Ruby képessége így rövid ideig tudtam azt irányítani. Telekinézis. Egy pillanatig koncentráltam, majd a slusszkulcs újra felemelkedett, ezúttal általam. Úgy néz ki van még egy dolog, ami összeköt minket. - Látod? Egyformák vagyunk - és itt most nem csak a képességünkre értette, hanem minden másra is.

Iszonyatos fejfájásra eszmélek fel. Körülöttem egy autó légtere, és a legelső ember, akit meglátok Christopher. Fájdalmasan nyöszörgök, főleg, amikor kezem a halántékomhoz ér, ragacsos, alvadt vér fogad. Próbálom felküzdeni magam valamilyen függőleges testtartásba, nem nagy sikerrel, kezeim segítségkérően kapaszkodnak Christopher-be, miközben pillantásom az arcára esik.
- Mi történt? - kérdezem nyugtalanul, mert őszintén.. semmire sem emlékszem. - Csupán annyi rémlik, hogy egy megbeszélésről igyekeztem haza, amikor észrevettem, hogy követ valaki. Felhívtalak, kibicsaklott a bokám, és elfutottam. Aztán már csak az autóra emlékszem, amint felém száguld. - amint ülőmagasságba tornázom magam Christopher segítségével, ujjaimat a bokám köré fonom, hogy enyhítsem lüktetését, és fájdalmát. Tekintetem a véres kézfejemre esik, bűnbánóan nézek fel Chris-re.
- Ne haragudj, azt hiszem összevéreztem az ülést.
A fejem fáj, a bokám lüktet, én pedig észreveszem, hogy a sofőr milyen furcsán tekint rám.
- Van valami problémája velem? - kérdezem meglepődve, Christopher-hez fordulva. Egyszer csak bevillan egy emlékfoszlány. Csak nem használtam a képességem? Végül is, elég könnyen megúsztam, nincs nagy bajom, viszont, ha egy kocsi átmegy rajtad, nem úszod meg ennyivel. Tehát, manipulálnom kellett a járművet. Persze, ez egyértelmű, főleg, ha a sofőr, és Christopher ledöbbent arcára nézek. Azt hiszem itt lenne az idő, hogy megosszam a titkom Chris-szel.
Felé fordulok, és megérintem a karját. - Mutatni akarok valamit. - mosolygok bizonytalanul, miközben a sofőrre tekintek. - De csak neked! - hívom fel a figyelmét a kellemetlen útitársunkra, akivel nem szándékozom megosztani, amit tudok. Elég kellemetlen ez így is, és nem akarom, hogy a kelleténél több ember tudjon a telekinézisről.
Megvárom, hogy Chris intézkedjen, erőt veszek magamon, és (amennyiben sikerül eltávolítani a sofőrt az autóból) előre hajolok az ülések között, éppen csak annyira, hogy lássam hol van a slusszkulcs. Majd koncentrálni kezdek, összehúzom a szemeimet, és lám, a kulcs lebegni kezd felénk, és a végén Christopher kezében landol. Remélem, hogy nem okoztam ezzel túl nagy traumát neki, mindenesetre a karjára teszem a kezem, hogy megakadályozzam, ha menekülni akar.
- Kérlek, ne ijedj meg tőlem. Ugyanaz a Ruby vagyok, mint azelőtt, csak kicsit.. más. - biztatom, és, hogy bizonyítsam szavaim értékét, közel hajolok hozzá, és megcsókolom.

Elfelejteni valakit nagyon nehéz. Főleg olyasvalakit, akit nem tudsz sem az agyadból, sem a szívedből kizárni már évek óta. Miután otthagytam Ruby-t hazatértem és az estémet nem töltöttem mással, mint a mostanában vált második kedvenc elfoglaltságommal. Leittam magamat a sárga földig. Nos, azóta eltelt már pár nap, de még mindig nem vagyok valami stabil. Ami azt jelenti, hogy bárki, bármit beszólt nekem a napok folyamán, nekimentem. Szóval nem voltam és nem is vagyok valami jó hangulatban. Ilyenkor nem érdemes zargatni, piszkálni, de néha még csak hozzám szólni sem, ezt a házban élő kiszolgálóim is jól tudják. Amikor csak tudtak elkerültek, de mehetett ez így tovább, így muszáj volt valami elfoglaltságot keresnem magamnak, végül az elfoglaltság talált meg engem. Felhívott az egyik alkalmazottam, hogy bajok vannak az egyik üzemünknél, amelyik a gettóban van. Ott mindig történik valami, de pont jókor jött, hogy lekössön. Szóval mi sem egyszerűbb, mint hívatni a sofőrömet, és megmondani neki, hogy hová megyünk. Őrült vezetési stílusa van, de pont ezért vettem fel, így legalább mindig időben érek oda, akárhová is megyek.
A kocsiban az elsuhanó tájat figyeltem, ami mindig ugyanolyan volt, mégis mindig egy kicsit más. Folyton azt néztem mi változott, vagy mi nem. Sok minden változott, és sok minden a régi maradt, de hogy én milyen vagyok, azt még én sem tudom. Gondolatmenetemet az a hülye telefon töri meg, amit elfelejtettem kikapcsolni indulás előtt. Végül felveszem, egy belső hang noszogatására, és nem kicsit lepődök meg, amikor Ruby hangját fedezem fel a vonal másik végén. Amikor meghallom, hogy a gettóban van mérges leszek és ideges. Mérges, mert neki nem kéne itt lennie, és ideges, mert bármi történhet vele, vagy már meg is történt. Sikítása után rögtön bontom a vonalat és új koordinátákat adok meg a sofőrnek. Szerencsére már a gettóban vagyunk, élesen balra fordul, majd egy életlenebb jobbra kanyar és hirtelen egy koccanást hallunk. Egy hangos koccanást, valamint egy szőke hajzuhatagot veszek észre. A kocsi még meg sem állt én már szállok is ki.
- Barom - morgom a sofőrnek, aki megdöbbenve néz maga elé az előbb történtek miatt. Igaz, ami igaz, nekem se nagyon tetszik, ahogy a kocsi elfordult még az ütközés előtt, de most jobban érdekel Ruby. Gyorsan odaszaladok hozzá, majd miután megállapítottam, hogy nem történt komolyabb baja, felkapom és beviszem a hátsó ülésre.
- Ruby! - szólítgatom és felé hajolok, ha pár percen belül nem tér magához, hívom a mentőket.

Amennyire csak lehet, próbálom az ügyfeleimet rávenni, hogy egy kulturált, szemmel tartott helyen intézzük a megbeszéléseket. Nos, ez alkalommal nem úgy tűnik, hogy sikerült kiválasztani a megfelelő helyszínt. A gettó. Párizs gettója. Nem túl előnyös egy sokak által szőke cicababának titulált hölgynek erre járkálnia, főleg nem sötétedés előtt. De nincs mit tenni, gyorsan lezavarom a megbeszélést, és igyekszem minél előbb kijutni Párizs ezen részéből. Kilépve ügyfelem lakásából, óvatosan körbepillantok, de mivel senkit nem látok az utcákon, gyors léptekkel elindulok a megfelelő irányba. Percek sem telnek el, amikor lépéseket kezdek hallani a hátam mögül, én pedig gyorsítok a tempómon, már amennyire lehetséges ez magassarkú cipőben. Úgy látszik a követőm is ezt teszi, ezért remegő mozdulatokkal kutatok mobiltelefonom után a táskámban, majd tárcsázom az egyetlen egy szám tulaját, akire most szükségem lehet. Christopher Royal-t. Óráknak tűnnek a másodpercek mire felveszi a telefont, én pedig azonnal magyarázni kezdem, hogy hol vagyok, és, hogy mennyire örülnék, ha.. Ebben a percben kibicsaklik a bokám, elejtem a telefont, és hátra pillantva láthatom üldözőm arcát. Amint felém nyúl sikoltok egyet, majd a következő pillanatban a férfi neki csapódik a kőfalnak. Lerúgom a cipőimet, és fájós bokával szaladni kezdek a kereszteződéshez. Vissza sem nézek, a telefon sem jut eszembe, csak minél előbb ki akarok kerülni innen, távol a férfitól, aki ki tudja mit művelt volna velem, ha nincs a képességem.
Kilométereknek tűnik mire kiérek a kereszteződéshez, viszont az csupán másodperceknek, mire észreveszem, hogy egy autó száguld felém. Esélyem sincs elugrani előle, koncentrálni kezdek, és összehúzott szemekkel sikerül annyira megfordítani az autót, hogy csupán a hátulja találjon el, bár így is a földre zuhanok, és elvesztem az eszméletem.