Ruby&&Chris

Bele sem merek gondolni, hogy hányszor hazudott már nekem bűnös ügyleteiről, eddigi, "közös" életünk során, de tudom, hogy a minimum határ megvolt. Tehát rosszul sem kellene éreznem magam, hogy füllentek egy picit. Végtére is mi rossz van abban, hogy megejtettem egy "talán"-t? Nem vétkeztem nagyot, főleg, hogy vissza is vontam a hazugságot perceken belül.
- Ne nézz rám így! Egyszer az életben én is füllenthetek neked! - ejtem ki a kelleténél talán hangsúlyosabban az "én is" szavakat, hiszen megrovó tekintete nem kerüli el a figyelmemet. Pedig nagyon jól tudja, hogy nem én voltam az a fő a kapcsolatunkban, aki eltitkolt dolgokat a másik elől..
- Féltékennyé? - kérdezek vissza halkan, de meglepetten. Egyrészt azért, mert bele se gondoltam, hogy valójában mit is jelent, ha ekkora aduászt adok Christopher kezébe; másrészt, soha sem vallanám be még önmagamnak sem, hogy féltékeny vagyok az előttem ülő férfira. Így próbálom minél jobban megkerülni a témát, hátha a feltett kérdéssel sikerül megzavarnom Chris-t.
- Féltékeny lettél? - bele sem gondolok, hogy ezzel a kérdéssel mit indíthatok útjára. Vajon ideges lesz? Zavart? Vagy hidegen hagyja az egész? Hiszen ez a legrosszabb, amit tehetne.
Amúgy is jelen pillanatban pontosan ő tesz engem féltékennyé. Magas labda, ő pedig szépen lecsapja. Szinte beleborzongok, ahogy elképzelem, hogy mással osztja meg az ágyát.
- Persze, a kérdést pontosan hosszútávra értettem. Én nem vallom kapcsolatnak az egyéjszakás kalandokat.. - húzom össze a szemeimet. Majd csupán bólintok a következő mondatára.
Szemem sarkából látom, ahogy a pincérnő a hátsó asztalok felé tart, ám nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, egészen addig, amíg meg nem botlik a saját lábában, és majdnem a nyakamra zúdítja a forró, gőzölgő kávét. Majdnem. Mivel öntudatlanul is feléled a képességem, és egyetlen másodperc alatt Christopher ingén landol a forró ital. Hirtelen azt sem tudom mit csináljak. A pincérnő szabadkozik, én meg csak elkerekedett szemekkel nézek magam elé. Ám miután mindenki felénk fordul nem tudok többé nyugton maradni a helyemen. Felpattanok, és egy "bocsánat"-ot elhadarva, szinte futó léptekkel sietek ki a kávézó ajtaján, hogy aztán beletemetkezzem otthonom magányába..

köszönöm a játékot! <3
folytatás -> Ruby lakása

Szokatlan dolgok mindig is történtek és történni is fognak, amíg világ a világ. Jelenleg erre a hirtelen találkozásra célzok, ami nem volt sehogy se betervezve. Úgy jött, mint a nyári eső, senki sem gondolt volna, hogy jön, és vegyes érzelmekkel fogadták. Egyszerűen lehetetlenség eldönteni, hogy mit is mondhatnék még. Azon kívül, hogy éljen boldogan a jövendőbeli barátjával. Lehet, kissé túlzásba estem, amikor nyersen kimondtam a kapcsolatunk végét, de végül is, igazam van. Senki sem akarna egy ilyen kapcsolatot, főleg nem egy olyan lány, aki bárkit meg tudna szerezni magának. Megunni egy embert meglehet, de kiszeretni belőle márt nehezebb. Ez igaz is, de én még csak meg sem untam Ruby-t, ki sem szerettem belőle. Viszont, a szokatlan dolgokra visszatérve, nem csak erre az egy dologra utaltam. Hanem a különleges képességű emberekre, akikhez én is tartozok. Egyik nap még éltem a normálisnak mondható letemet, aztán bumm. Minden megváltozott, még ha csak kis mértékben is. De ezt csak azok veszik észre, akik át is élik a dolgokat.
Tudom, nem nagy dolog, de néha jól jön, ha tudjuk irányítani mások képességét. Igaz, először én sem hittem az egészben, csak miután kitapasztaltam. Az első kitapasztalásom nem valami szép történet. Saját magam védelmére használta, mert egy kis féreg úgy gondolta így könnyű lesz engem legyőzni. Nagyot tévedett, mivel egy kis időre hatástalanítani tudtam, pont elégre, hogy találjak egy fegyvert a földön. A többit gondolom már nem kell magyaráznom. Ez az élet rendje, az erősebb győz, a gyengébb veszít. Van, akink taszító, amit csinálok, de van, akit pont, hogy vonzz. Bocsánatkérésére meglepődötten felkapom a fejemet. Ugyan miért haragudnék rá? Aztán elmagyarázza. Persze nem repdesek az örömtől, hogy a szemembe hazudott, mivel tudtommal mi sosem hazudunk egymásnak. Kivéve engem, de nekem meg van engedve. Tőle viszont nem vártam volna.
- Fogadjunk, azért modtad, mert féltékennyé akarsz tenni - mondtam enyhe vidámsággal a hangomban, mintha semmi baj nem lett volna. Persze az volt dögivel, de mindegy.
- Azokra gondolsz, akikkel egy éjszakánál többet töltöttem? - úgy kérdeztem mintha tényleg érdekelne, miközben csak a labdát dobtam vissza hozzá. Ha így akarja, hát legyen. - De nem, hosszú távú kapcsolatom nincs - válaszoltam meg végül a kérdéstét, végül is, az illem ezt diktálja.

Telnek a percek, én pedig még mindig nem tudom elhinni, hogy egy asztalnál üldögélek Chris-szel. A szituáció mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. Főleg, ha azt nézzük, hogy hányszor szakítottunk már egymással. A mai világban a szétvált pároknak egyáltalán nem szokásuk egymással mutatkozni, nemhogy még kétszer összejönni, ismételten szakítani, majd elhagyva a családi otthont még az új helyen is összefutni. Talán a Sors keze van a dologban..
- Az biztos! Örülök, hogy nem történt eddig semmi olyan dolog, amely kiváltotta volna. - mondom ki, majd legszívesebben hozzátenném, hogy a humora az egyik legvonzóbb eszköze arra, hogy magához láncoljon. Régebben is szerettem hallgatni a mókás beszámolóit, Chris volt az, aki mindig csempészett némi vidámságot az átlagos, unalmas napjaimba. Őszintén, a pár hónap alatt nagyon hiányozott, hogy újra halljam a hangját, és értékeljem a vicceit.
Viszont.. Az nagyon nem tetszik, hogy a baljós ügyleteivel viccelődik. Főleg, hogyha van valami igazság, és valóság abban, amit az előbb mondott. Nem szeretném, hogyha újra bajba keveredne, főleg, hogy ha ez bekövetkezik valószínűleg nem leszek mellette. Hiszen az, hogy összefutottunk a kávézóban, nem feltétlen jelenti azt, hogy újra részt kell vennünk egymás életében. Én élem az életem, ő is éli az övét, és bár milliószor boldogabb lennék, ha újra összefonódna az életünk, de.. Nem tudom mindez hogyan történhetne meg.
Szinte látom a szemeiben a kínt, amelyet a válaszom okoz, és rájövök: nem tudok hazudni neki. Bár jobb lenne, ha nem árulnám el az igazat, mégsem tudom rávenni magam, hogy hazugsággal áltassam.
- Ne haragudj! - sóhajtok fel, majd rázom meg a fejem. - Fogalmam sincs miért válaszoltam ezt. Nincs senkim, és nem hiszem, hogy egyhamar lenne akárki is, akit a bizalmamba fogadnék. - vallom be, tekintetem ráemelem. Igazából az utolsó mondata volt az, amely rávett, hogy az igazat mondjam. És abban is igaza van, hogy nem akarom, hogy ugyanúgy végződjön bárki mással a kapcsolatom, mint vele, bár erre igen kevés az esély: ugyanis Christopher-t nem lehet egykönnyen kiheverni.
- És, neked van valakid? - kérdezek vissza, remélve, hogy nem az lesz a válasza, mint amire számítok. Bár könnyebb lenne túllépni rajta, ha tudnám, hogy más valakinek adta a szívét, de úgy hiszem, hogy menten összetörné az én szívemet.

Párszor már elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna akkor, ha nem teszek meg pár dolgot. Nem szervezem be magamat kétes ügyekbe, vagy egyszerűen csak hallgatok Ruby-ra. Akkor hol tartanék most? A Manhattan-i házunkban laknék még mindig, vagy esetleg már sajátom lenne? Olyan sok a kérdés, de egyikre sincs megfelelő válasz. Mi lett volna ha... régebben szinte minden este ezt kérdeztem magamtól lefekvés előtt és órákig gondolkoztam rajta. Elképzeltem az életemet, egy normális életet, ami nincs tele piszkos dolgokkal. Szép volt, jó volt, de nem az én életem volt. Szóval felhagytam azzal, hogy egy olyan élet után sóvárgok, ami úgysem lehet az enyém. Maradtam a realitásnál, és milyen jól tettem... Viszont, ez a kedves realitás nem szólt nekem, hogy véletlen találkozások, azért még létezhetnek. Igaz, én jöttem pont arra a helyre, ahová Ruby, de nem gondoltam volna, hogy ilyen "hamar" találkozunk. Számomra legalábbis ez elég hamar bekövetkezett, még ha azt is mondom, hogy soknak tűnt az idő. A sok néha nem elég sok. Na, igen Ruby tényleg sosem mondott egy rossz szót sem, hogyha beszélgetni akartam vele, még akkor sem, ha éppen nem jártunk. Sőt, mindig nagyon kedves, szívmelengető mosollyal az arcán fogadott, és ezért furcsa most, hogy egyetlen szót nyögött csak ki, amikor meglátott. De a meglepődés számlájára írom, néha még én is meglepődök saját magamon.
Ahogy kimondta a barát szót, rögtön tudtam, hogy itt valami nagyon nem klappol, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Amúgy is elég halkan mondta, csinálhattam nyugodtan úgy. Én sem szívesen mondtam ki, hogy csak barátként tekintek rá, hisz nekem ő annál sokkal több. Sok ébren töltött éjszaka, leginkább. Na, meg persze az egyik ok, amiért itt vagyok Párizsban. Szerintem a pályaválasztó tanár sosem gondolta volna, hogy végül ide lyukadok ki. Mindenki nagy jövőt jósolt nekem. Hát nesze neked, nagy jövő. Ha ez nem elég nagy, akkor micsoda?
- A humoromtól megválni kínzás lenne a világnak, hidd el - mosolygok rá egyértelművé téve azt, hogy számomra ő még mindig számít, nem is kicsit. Csak remélni merem, hogy nem fogja túl gondolkodni a dolgokat, mint mindig. Már most megbántam, hogy elkezdtem viccelődni a munkámmal. Ruby amilyen okos, gyorsan ki tudja találni az igazságot, de teszek róla, hogy ne így legyen. Aztán kérdésemre azt válaszolja, hogy alakulóban van valami. Nem esik jól, hogy ezt mondta sőt, olyan érzés, mintha tőrt döftek volna szívembe, vagy legalábbis annak a környékére.
- Csak gondoltam, rákérdezek - vontam vállat, de hangomban érződik, hogy nem ez a teljes igazság. Persze, hogy érződik, ha egyszer hazudok. Semmi több nem vagyok, egy galád hazudozó alaknál, nem tudom, hogy annak idején Ruby mit látott bennem. - Remélem összejön és nem végződik úgy, mint a mi kapcsolatunk.

Fogalmam nincs, hogy mi vonz annyira Christopher-ben, viszont annyit nagyon is jól tudok, hogy kiskorunktól fogva tart ez a vonzerő. És, nem csak nálam. A középiskolában - ahova szintén együtt jártunk - is körberajongták a lányok, sőt, nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom, hogy némely nőnemű tanerő is szívesen tartott volna neki különórát. Senki számára nem volt ismeretlen, hiszen a Royal család sarja hogyan is lehetne az? Azt sem kell taglalnom, hogy mivel igen csak ismert volt a kettőnk kapcsolata - mindenki, és mindent tudott rólunk, noha volt, hogy a pletykák igazak sem voltak -, az iskola leányai engem soha sem szívleltek. Fogalmazhatunk úgy is, hogy féltékenyek voltak Christopher Royal barátnőjére. De nem kellett volna.. Amint a tudtomra jutott, hogy milyen kétes ügyekbe keveredett bele Chris, néhány beszélgetés után szakítottam vele. Hiszen, soha sem hallgatott rám, olyan volt, mintha csak elbeszéltem volna a füle mellett. Se ki, se be. Persze az eszembe sem jutott, hogy a családjának valamit is eláruljak a dolgairól, ellenben, amikor nem voltunk együtt, a barátságom felől így is biztosítottam. Már akkor tudtam, hogy sosem lennék képes egyedül hagyni őt, még akkor sem, ha nem, mint a barátnője veszek részt az életében. Igaz barátok voltunk mindig is, és ezen a tomboló, és folyamatosan váltakozó érzéseink sem változtattak semmit sem.
- Nem arról van szó, hogy nem örülök neked. Hiszen tudhatnád, hogy sosem fogadtalak ellenségesen, sőt.. - nem is tudom, hogy gondolhat ilyesmire.. Talán azt hiheti, hogy az érzéseim réges-rég kihűltek már iránta, de erről szó sincs. - Igazad van, az ember mindig örül egy régi barátnak.. - görcsbe rándul a gyomrom, amint megismétlem azt a szót, amelyet az előbb kiejtett a száján. Nehezemre esik csupán barátnak titulálni, hiszen sokkal többet jelent ő nekem, még most is.
Nem reagálok arra, amit a hónapokról mond. Nem kell tudnia, hogy ugyanúgy érzek, mint ő, bár számomra tényleg kevesebbnek tűnt ez a pár hónap, mint neki.
- Igen! Mindennek, és.. mindenkinek! - bólintok, bár az utolsó szót a lehető leghalkabban ejtem ki, hiszen ez a szó mindent elmond: és persze magát, Christopher-t is is magába foglalja.
- Értem. - magamban reménykedek persze, hogy nem csak ennyi az igazság, hanem, hogy több oka is van annak, hogy pont Párizsba jött. Mondjuk, én magam. De megkérdezni úgy sem fogom, nem vagyok hozzá elég bátor, és merész, félek a választól.
- Úgy látom a humorod sosem fogod elveszíteni. - mosolyodok el, ahogy a kétes munkájára utal. Viszont rögtön szöget üt a fejembe, hogy most sem áll távol a sötét ügyletektől, hiába próbálja tagadni.
Időközben kihozzák a rendelést, kavargatni kezdem a jegeskávém, Chris pedig feltesz egy kérdést, amely teljesen letaglóz, és meglep. Van-e valakim? Komolyan elgondolkozok, hogy mit is válaszoljak erre a kérdésére. Végül felül kerekedik a sötétebb énem.
- Talán alakulóban van valami. - persze, szó sincs erről, mégis megmozgatja a kíváncsiságom, hogy hogyan reagál Chris a válaszomra. Hogy pedig ne tudjon kibújni a válaszadás elől, hozzáteszem. - Miért érdekel?

A kattogását szinte már hallani is lehet, ahogy azon agyalok, mi történhetett vele, amíg távol voltunk egymástól. Vajon van valakije? Hisz ez itt Párizs, a szerelem városa, vagy mi fene. Igaz, a szerelem engem itt jócskán elkerült, a nők ugyan nem, de az teljesen más tészta. Olyan nők, mint Ruby nem teremtek a fán. Szerencsére, mert akkor már biztos elkapkodták volna előlem. Én pedig valahogy ösztönszerűen vonzódok hozzá, az első találkozásunktól kezdve. Az első találkozásunk pedig nem is volt valami nagy dolog, csupán egy egyszerű beszélgetés a szomszédokkal. A szüleim jó pofiztak egy sort, szokásukhoz híven, mi meg addig jól elvoltunk. Utána szinte minden napot együtt töltöttünk és élveztük egymás társaságát. Azt hiszem rajta kívül nem is voltak igazi barátaim, csak amolyan "pénzedért szeretünk" fajták. Szerencsére nem estem abba a hibába, hogy tényleges barátként kezeltem őket, csak úgy tettem, mintha azok lennének. Az első pár alkalommal sikerült eltitkolnom Ruby elől, hogy belekeveredtem pár kétes dologba, de valahogy rájött. Persze, senki sem tudta tartani a száját. A beszéde, amit mondott süket fülekre talált. Egyszerűen tele volt a hócipőm akkoriban mindennel, ezért mindent leráztam magamról. Mostanra ez megváltozott, igaz még mindig nem szeretem, ha irányítanak, de egy kicsit azért mégis változtam. Mostanában hallgatok a jó szóra, feltéve, ha azt nem, azért mondják, mert ki akarnak forgatni a vagyonomból. Elég nehéz volt elérni, ahol most vagyok, még úgyis, hogy elég sok költőpénzzel jöttem el Manhattan-ből.
- Reméltem, hogy egy kicsit jobban fogsz majd örülni, ha egyszer újra találkozunk. Végül is nem mindennap botlik az ember egy.. régi barátba - csak azért sem mondtam ki, azt a szót, hogy "szerelem", vagy, hogy "barátnő". Igyekeztem lezárni a múltamat, de ezt a részét és még néhány, valahogy nem sikerült.
- Többnek tűnt pár hónapnál - vonom össze a szemöldököm, de Ruby-nak igaza van, tényleg csak pár hónap telt el. Nem több, nem kevesebb. - Úgy néz ki, hátat kellett fordítanod mindennek, hogy az álmod végre valóra válhasson - pont úgy, ahogy én tettem. Tettem hozzá gondolatban. Miután Ruby is rendelt feltett egy kérdést, amire nem létezett megfelelő válasz. Hisz még én magam sem tudom pontosan, hogy miért jöttem Párizsba. Először csak felejteni akartam, aztán kiderült, hogy itt több is lehetek, mint a szüleim árnyéka. Kaptam tehát az alkalmon és itt maradtam. Persze az eleje elég döcögősen indult, voltak nehéz pillanatok, amikor legszívesebben visszafordultam volna, de nem tettem. Az ambícióm hajtott előre, és nem engedte, hogy leessek a létráról, amin felküzdöttem magamat.
- Ami azt illeti pár nappal utánad utaztam ide. Van itt egy export, import cégem, amit illegális dolgok eltusolására használok - Ruby arcára nézve elnevettem magam - Ugyan már, csak vicceltem, tényleg van itt egy cégem, de nem történik ott semmi ilyesmi - a hazugság olyan könnyedén csúszott ki a számon, mint a káromkodás szokott a szörnyű napjaimon. Inkább hazudok, minthogy belekeverjem bármibe is őt. Jelenleg például azon vagyunk, hogy az egyik konkurens cégvezető villájával megismertessük, milyen is a tűz. Anyagokat gyűjtött arról, hogy mit csinálunk, és ezt nagyon rosszul tette.
- És van valakid? - kérdezek rá könnyedén, de a könnyedségem mögött teljesen más lakozik. Amit nem vallok be se neki, se magamnak. Félelem, hogy mit fog mondani.

Mióta is? Csupán pár hónapja utaztam el Manhattan városából Franciaország egyik csodálatos nagyvárosába, nekem mégis éveknek tűnik a családomtól, és Christopher-től távol töltött idő. Noha egyetlen egyszer sem bántam meg, hogy ott hagytam az otthonom, és az addig leélt életem, és Párizsban egy újat kezdtem. Most minden tökéletes. Új otthon, új emberek, és a munka, amelyet kiskoromtól kezdve szerettem volna űzni. Persze egyáltalán nem olyan könnyű elszakadni a megszokástól, mint azt eleinte hittem. Vegyük csak példának az előttem ülő férfit. Hányszor, de hányszor néztem ebbe a szempárba. Minden egyes villanását ismerem, tudom, hogy mikor jelent jót, és mikor rosszat. Pontosan úgy, ahogyan ő is tudja ugyanezt rólam. Kiskorunktól fogva ismerjük egymást, talán jobban is, mint kellene, hiszen nem hiába töltöttük együtt időnk nagy részét. Aztán a gyermekkori játszadozások hirtelen teljesen más irányt vettek. A tinédzserkor legnagyobb problémája köszöntött ránk, és hiába próbáltuk irányítani a dolgokat, egyáltalán nem úgy sikerült, mint ahogyan azt elterveztük. És persze az sem könnyítette meg az életünket, hogy Chris előszeretettel keveredett bajba. Egy idő után már nem bírtam tovább, levegőváltozás kellett, így jutottam arra a döntésre, hogy elköltözöm. Igen, és ott hagyok mindent, ami a régi életemhez kapcsolódik Manhattan-ban.
Most itt élek, Párizsban, noha még csak pár hónapja, de olyan érzésem van, mintha világéletemben itt éltem volna. Legalábbis, így kellett volna lennie. Igaz, akkor nem ismertem volna meg Chris-t, nem gabalyodtunk volna egymásba, és nem kellene most azon rágódnom, hogy miért nem tudok szabadulni a vonzerejétől. Jelenleg is, csak üldögélek az asztalánál, egyetlen egy szót kinyögve, majd némaságba burkolózva.
- Mégis mit kellene mondanom? Egyáltalán hogyan kellene téged fogadnom? - kérdezek vissza. Igazából nem tudom, hogy mit vár tőlem. Ott hagytam, elhagytam, és mindezt hiába: itt ül a kedvenc kávézómban, és csak merem remélni, hogy nem szándékosan lepett meg.
Kedvenc pasi? Most komolyan, mintha nem tudná, hogy rajta kívül még egyetlen egy férfi sem vett részt az életemben..
- Pár hónap. Csupán pár hónap. - reagálok, majd egy pillanatra elszakadok a tekintetétől, és kitekintek az ablakon. - Sok minden. Lefektettem a saját vállalkozásom alapjait, jelenleg is egy rendezvényről jöttem. - folytatom, és újra a szemébe nézek. - Hiszen tudod, minden vágyam egy rendezvényszervező cég volt. És úgy tűnik, össze is jött!
Legalább a vállalkozás, ha már más nem..
Feltekintek a pincérnőre, és nem kerüli el a figyelmem a pillantása. Nem meglepő. Minden egyes nő így néz Chris-re. Meg sem kellene lepődnöm. Ő az a férfi, aki soha sem veszít a vonzerejéből.
- Egy jegeskávét. - bólintok Chris ajánlatára, majd újra szemügyre veszem az utcán járkáló tömeget. Közben egyre csak azon gondolkozom, hogy miért sodorja folyton az utamba a nagybetűs Sors őt?
- És te, miért jöttél Párizsba?

Mikor is volt, hogy utoljára láttam Ruby-t? Olyan sok minden történt azóta, de mégis emlékszem mindegy egyes együtt töltött pillanatunkra. Azok voltak aztán a szép idők, igaz szinte teljesen ellentétei voltunk egymásnak. Ő egy jótét lélek, aki mindenkinek segíteni akart, de leginkább a családjának. Én meg pont az ellentéte, ki nem állhattam a családomat, folyton keresztbe tettem nekik és kétes ügyekbe keveredtem. Végül emiatt szakított velem többször is, valahogy mégis egymás mellett táboroztunk le. Ruby összesen háromszor bírta ezt a se veled, se nélküled állapotot végül lelépett. Nélküle már nem volt semmi ugyanolyan, mintha kitéptek volna belőlem valamit. Talán a szívemet, és ezért vagyok most olyan amilyen. Amikor megláttam, hogy elkezd felém sétálni furcsa melegség kezdte átjárni a belsőmet, igazából csak most fogtam fel, hogy Ruby tényleg itt van és már csak pár méter választ el minket egymástól. Gyorsan, végig mérem, hogy vajon mennyit változhatott, de nem látok rajta semmi radikális változást. Még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint volt, sőt talán még szebb is.
- Szervusz? Ennyi idő után, csak ennyit tudsz mondani a te kedvenc pasidnak? - kérdezem tőle megszokott könnyedséggel a hangomban, ami általában csak akkor szokott odasettenkedni, ha valaki olyannal beszélek, akit már a bizalmamba fogadtam. A sok évi tapasztalat és gyakorlás segít elrejteni idegességemet. Még én sem tudom, hogy miért vagyok ideges, meglehet azért, mert hirtelen nem tudom hogyan viselkedjek Ruby-val. És mivel annyi ideje nem tudom elfelejteni, nagyon is hiányzott nekem. Nem csak az esti bulijaink, hogy néha nála éjszakáztam, amikor valami nagyon nagy zűr volt otthon, vagy csak úgy velem volt gond. Igen, ezek is is hiányoznak, de leginkább ő maga, hogy még a leglehetetlenebb dolgokat is meg tudtam vele beszélni, legalábbis egy darabig. Mivel azt utáltam, amikor kioktatott, hogy ezt, meg az miért csináltam, hagyjam abba. Mindig is a saját fejem után mentem, és mindig utáltam, amikor valaki megmondja nekem, hogy mit csináljak. Már csak azért is, mert a szüleim sosem mondták meg nekem, ha valami rosszat tettem. A nevelésemet kiskoromban egy dada félére hagyták, és mikor leszidott valamiért mindig beköptem anyámnak, hogy csúnyán viselkedik velem. Ilyenkor persze mindig jött a dada váltás, minimum tizenötöt elfogyasztottunk, amikor a szüleim inkább saját magamra hagyták a nevelésemet. Valahogy azokban az időkben találkoztam először Ruby-val.
- Mi történt veled az elmúlt...? Mennyi idő is telt el? - néztem mélyen a szemeiben, miközben kényelmesen hátradőltem. A pincérnő eközben meghozta a rendelésemet, lerakva az asztalra a kávémat még egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, de én jelenleg csak az előttem ülő szőke ciklonra tudok most koncentrálni.
- Te rendelsz valamit, Ruby? Fizetem - jelentem ki ellentmondást nem tűrően és biztos azért tévedt be a kávézóba, mert rendelni szeretne valamit.

Hófehér abroszok borította asztalok előtt állok, nézem, ahogy a személyzet tökéletesen végzi a munkáját: megterítik az asztalokat, majd kihordják rájuk a szükséges ropogtatni valókat, és az alkoholt. Elmosolyodok, és ismételten az a kellemes érzés tölt el, amely minden egyes alkalommal, amikor dolgozok.
Szeretem ezt a munkát, és igen csak ínyemre van a tervezés, a szervezés, és az utasítgatás. Nem, soha sem voltam olyan személy, aki előszeretettel ugráltat másokat, most mégis be kell ismernem, hogy nincs jobb dolog annál, minthogy végig nézed, ahogyan az alkalmazottaid teljesítik minden egyes parancsod. Végül is, nem csak az én érdekem, hogy minden a lehető legtökéletesebben haladjon: nekik is ugyanúgy kell a pénz, mint nekem, és minél jobban, és keményebben dolgoznak, annál nagyobb jutalékot kapnak. Ha a szüleimmel élnék még mindig, nem lenne gondom a pénzzel, sőt, dolgoznom sem kellene. Én viszont pár hónapja úgy döntöttem, hogy ott hagyom a családi házat, elhagyom Manhattan-t, és Párizs felé veszem az irányt. Ideutaztam, kibéreltem egy lakást, és beindítottam álmaim vállalkozását, egy rendezvényszervező céget, amely a „Rubynt” nevet viseli. Ahogy a hetek múltak olyan hírnévre tettünk szert, hogy özönleni kezdtek a megrendelések. De hiszen ez egyáltalán nem volt meglepő. Mindent precízen, és pontosan megcsináltunk, soha sem volt panasz ránk, így az emberek megbíztak bennünk, és nyugodtan fektették be pénzüket hozzánk.
A mai reggelen egy üzleti reggelit kell lebonyolítanunk. Hajnal fél 5 óta a rendezvény helyszínén vagyunk, egy gyönyörű, antik külsejű, és belsejű, több emeletes épületben, és tesszük a dolgunkat. Elégedetten figyelem alkalmazottaim minden egyes mozdulatát, majd amint ellenőriztem, hogy az asztalok körül minden rendben van, sarkon fordulok, és elindulok a bejárat felé. Az előtérben szebbnél szebb virágok pompáznak, a bejárati ajtónál pedig egyik legszimpatikusabb alkalmazottam, George áll. Az ő feladata az, hogy köszöntse a vendégeket, és a helyükre irányítsa őket. Gyors léptekkel sétálok oda hozzá, rámosolygok, és megigazítom a nyakkendőjét.
- Tessék! Most már tökéletes! - kacsintok rá, majd gyorsan összeegyeztetjük a vendégek listáját. Mindjárt 7 óra, kezdődhet a rendezvény! Elsőként a vezetőség érkezik meg, majd lassacskán a meghívottak is elfoglalják helyüket az asztaluknál, és megkezdődik a mulatság..
Mindössze pár óra, és ezért a pár óráért küzdöttünk, dolgoztunk ennyit, de őszintén mondom: megérte! Az igazgató ugyanis rendkívül elégedett, és ennek megfelelően plusz jutalékot is utal a számlánkra. Remek érzés, hogyha másoknak örömet okozhatok, így mosolyogva indulok el kedvenc kávézóm felé, hogy végre én is megreggelizhessek.
A napfény megcsillan az üvegen, ahogy lenyomom a kilincset, és belépek az ajtón. Biccentek a eladónak, majd tekintetemmel üres asztalt keresek, és, ahogy a hátsó részleg felé nézek, a szívem rögvest gyorsabban kezd el verni. El sem hiszem, amit, vagyis inkább akit, látok. Lehetetlennek tűnik az egész, és mégis igaz, hiszen Christopher mosolyog rám az egyik asztal mögül, én pedig szabályosan rosszul leszek. A légzésem akadozik, és kezdem úgy érezni, hogy egyre nagyobb lesz a hőség a helyiségben. Lábaim majdnem összeakadnak, ahogy az asztala felé sétálok, szinte automatikusan lépkedek, semmit sem tudok ellene tenni. Ahogy az asztalhoz érek, kérés nélkül helyezem magam kényelembe, hiszen tudom, hogy bármelyik pillanatban kihullhatna alólam a talaj.
-Szervusz! - köszöntöm, és többet nem bírok mondani, csak nézem a szemeit, azokat a szemeket, amelyek kiskorom óta elkísérnek az életutamon, és, amelyektől – úgy látszik – most sem bírok elszakadni..

A munkában megéhezik az ember, legalábbis a többség és én a többséghez tartozok. És mivel magamnak nem tudok főzni általában étterembe szoktam menni vagy egyszerűen csak beülök egy kávézóba harapni valamit. Jelenleg a kávézós opciót választottam, mert egy jó adag koffeinre is szükségem lenne már. A legközelebbi kávézó pedig csak pár saroknyira van. Mármint az olyan kávézó, amit én szoktam használni és ad a külsejére is. Kivételesen lezser ruhadarabokat kaptam fel magamra, mert ma nem volt bekalkulálva semmi olyan megbeszélés, amihez ki kellene öltöznöm. Így most beleolvadtam a környezetembe és szinte olyan voltam, mint bárki más a téren, de csak szinte. Vannak emberek, akik tudják ki vagyok és miféle üzletekkel tartom fönt magamat a csúcson, nos ők kissé ferde szemmel néztek rám, de amint rájuk néztek elkapták a tekintetüket. Ezt csak egy gonosz mosollyal tudtam lereagálni, ami olyan jól illett az arcomhoz. Már csak pár testőr hiányzik a hátam mögül és teljes lenne az összkép, de nem szeretek testőrök mögé bújni. Magam szeretem elintézni a dolgaimat, ritkán van olyan, hogy ne mennék ki én is az adott helyre. Igaz kockázatos, de én vállalom a kockázatot, hisz anélkül nincs siker.
A kávézó ajtaját kinyitva megcsapott a kávék, péksütemények és mindenféle sütik illata. Ez már annyira jellegzetes, hogy össze sem lehetne téveszteni más kávézóval. Az én véleményem szerint itt készítenek mindenből a legjobbat. A törzshelyemre ültem le, ami természetesen le volt foglalva. A sarokban volt és a nagy üvegablakon keresztül én kiláthattam, de kint engem nem láthattak, ez tetszett a legjobban ezen a helyen. A kiszolgálók már észrevették, hogy itt vagyok és én is észrevettem, hogy elkezdték előkészíteni a szokásos rendelésemet. Mindig frissen sült fánkot kérek a kávémhoz, de egy kis időbe telik, amíg végeznek vele, és ekkor vált kedvenc elfoglaltságommá, hogy az embereket nézzem, akik kint sétálnak. Nagyon sokan voltak, mint mindig. Ez a hely egy nagyon népszerű bevásárló hely is... Gondolatmenetemet egy ismerős arc, egy ismerős szőke hajzuhatag szakította meg, amely pontosan az orrom előtt ment el. Egy pillanatig csak néztem előre, majd mikor meghallottam, hogy valaki kinyitja a kávézó ajtaját rögtön odakaptam a pillantásomat. A megérzésem nem csalt. Ruby volt az. Zavaromat ügyesen lepleztem egy mosollyal és mikor arra tekintett, amerre ültem felé intettem. Kíváncsi voltam a reakciójára, arra hogy mit fog lépni, hiszen olyan régen nem láttuk egymást, de még mindig nem tudtam kitörölni a fejemből. Valahogy éreztem, hogy mi még találkozni fogunk egyszer, persze arra nem gondoltam, hogy pont most, pont itt. Biztosan ő is sokat változott, mint ahogy én is.