Ruby&&Chris

Ha számításba vesszük, hogy én mennyit hazudtam neki, akkor igaza van, ő is nyugodtan megteheti ezt velem egyszer, kétszer az életben. Csak ne így tette volna, de ami történt, megtörtént. Nem változtathatjuk meg a múltat, ezt én tudom a legjobban. Sokszor próbáltam már, de sosem sikerült, így hát feladtam. Úgysem jöttem volna ki belőle jól, mint, ahogy semmilyen jó dologból sem. Amint belekezdtem valami jóba az mindig befuccsolt. Ha megkérdezné tőle valaki, hogy mi volt életem legjobb döntése, azt válaszolnám, hogy idejöttem Párizsba. Persze az igazság az lenne, hogy hagytam elmenni Ruby-t, azt gondoltam nélkülem sokkal jobban fog boldogulni az életben. Végül is igazam lett, mivel végre valóra válthatta az álmát. Ennek ő is, és én is örülök, de persze leginkább ő. Kérdésére, amit először nem nekem intéz, hanem csak úgy a levegőbe nem válaszolok, viszont a következő már biztosan nekem szól. Féltékeny lettem volna? Naná, hogy az, hiszen évekig jártunk, jóval előtte pedig már eltéphetetlen kapocs alakult ki közöttünk. Hogyne lettem volna féltékeny egy ilyen állítás után? Természetesen az is meglehet, hogy ő már nem érez úgy, mint én, ezért kérdezett rá, ilyen megdöbbenten. Bárhogy is legyen valamit válaszolnom kell a kérdésre, különben még csúnya dolgokat kezd feltételezni rólam.
- Mert, ha nem lettem, vagy mégis az lettem, akkor mit lépsz? - kérdeztem tőle mélyen a szemébe nézve. Kérdéssel kerülöm ki a válaszadást, mint mindig, amikor olyan helyzetbe kerülök, amikor nem akarok válaszolni. A szüleimmel is így játszottam mindig, és mentem az idegükre. Ha kérdeztek valamit, folyton visszakérdeztem. Persze nem arról volt szó, hogy nem akarok válaszolni nekik, egyszerűen csak szerettem őket idegesíteni. Még mindig jobb móka volt, mint a sötét szobában egyedül ülni és szó szerint a semmit csinálni. Nem reagáltam a hosszú távú kapcsolatok mondatára, hisz teljesen tisztában voltam azzal, hogy szerinte mi a definíciója. Nekem is ugyanaz volt, egy jó darabig, de akkor még együtt voltunk. Megváltoztak a dolgok, ahogy sok más is.
Utána minden olyan gyorsan történt, mégis olyan lassan, mintha egy régi filmszalagot néznék képkockáról, képkockára. először Ruby tekintetét láttam megvillanni, amelyben meglepődöttség és egy csöppnyi félelem is volt, majd hirtelen forróság öntötte el a mellkasomat, de nem a jófajta. Egy jó nagy adag friss, forró kávé, az egyik kedvenc ingemre. A számla majd be lesz nyújtva a kávézónak, az biztos. Nem a pénzük miatt, csak hogy tudják kire öntötték a kávét. Mérges tekintettel nézek a pincérnőre, aki már össze-vissza beszélt a bocsánatkéréseivel, meg hogy mennyire sajnálja és, hogy a kávézó állja a számlát. Már épp vett volna elő egy törlőkendőt, hogy felitassa az ingemről a kávét, amikor észrevettem, hogy Ruby sehol sincs. Már csak a szőke haját láttam, amint kifelé megy az ajtón. Nekem se kellett több, fogtam magam és pár gyors lépéssel már kint is voltam. Már annyira hozzászokott a szemem a kereséséhez, hogy szinte ezer közül is felismerném hátulról. Így könnyű volt követni, bár mit ne mondjak elég nehéz volt utolérnem, mivel gyorsan ment, és a tömeg is nagy volt. Aztán végre megállt egy háznál mire én utána kiabáltam.
- Tudod, nagyszerű érzéked van, ahhoz, hogy csak úgy otthagyj embereket - mondtam neki kissé nyersen, amikor végre odaértem hozzá. Majd, mintha az olyan természetes lenne, egyszerűen megcsókoltam. Nem hevesen, nem is gyorsan, csak egy egyszerű csók volt.

Sietve szedem a lábaimat, ahogy csak tudom, miközben a lakásom felé tartok. Közben a fejemben egymást kergetik a gondolatok, egészen addig, amíg célt nem érek.
Újra lejátszódik a fejemben a kávés jelenet, de fontosabb momentumot hagy bennem Christopher kérdése. Persze, mint általában, ismételten kikerülte a választ, így nekem kellett eldöntenem, hogy egyáltalán érdeklem-e még annyira, hogy féltékeny legyen? Nem mertem megkockáztatni az igent, hiszen sok idő telt el, amióta utoljára szakítottunk, és ki tudja, hogy elfelejtette-e már azóta.. A végére teljesen belezavarodtam a gondolataimba, és így meggondolatlanul válaszoltam neki.
- Örültem volna.
Jó, ha úgy nézzük ez vonatkozhatna a "nem tettem" válaszra is, ám, ha Chris igazán ismer engem, nagyon jól tudja, hogy mire értettem. Hiszen ismer évek óta, igazából ő volt az egyetlen férfi az életemben, és - még mélyen belül - most is ő az!
Gyorsítok a lépteimen. Bár nem messze lakom a kávézótól, a mai táv hosszabbnak tűnik, mint ezidáig, talán azért, mert kissé rémült vagyok az előbb történtektől. Még mindig nem tudtam hozzászokni a képességhez, amely abban a pillanatban körülhatárolta az életemet, amikor legelőször használtam. Jó, akkor csupán egyetlen ember volt körülöttem, és úgy használtam az erőmet, de most tele volt emberekkel a kávézó. Mi lett volna, ha rájönnek, hogy én taszítottam el magamtól a csészét, és miattam landolt Christopher ingén a kávé? Egyáltalán, abban sem vagyok biztos, hogy Chris nem szűrte le a lényeget..
Mélyet sóhajtva nyugtatom magam, mikor meglátom a lépcsőfeljárót, mely a lakásomhoz vezet. Csupán pár lépés az egész, és eltűnhetek az emberek elől, és bezárkózhatok a lakásom magányába. Mindez szép, és jó, csak annyi a probléma, hogy tévedés. Ugyanis hirtelen Christopher jelenik meg a hátam mögött.
Meglepődve fordulok meg, pillantásom pedig egyből az ingén éktelenkedő kávéfoltra esik. El is szégyellem magam, így félig-meddig lesütött szemmel pillantok fel rá. Eszembe sem jutott, hogy nem tűri el, hogy ott hagyjam a kávézóban, és utánam jön, erre mégis. Most pedig itt áll előttem, nekem meg válaszolni sincs esélyem.
Hamar megérzem ajkait az enyémeken, és rögvest ugyanaz a forróság önt el, mint régen. Megrohannak az érzelmek, újra érzem a kettőnk között fellángoló szenvedélyt, és hiába is próbálnék tenni ellene valamit, nem menne. Ezek szerint semmi sem változott, ő sem, én sem. És főként az egymás iránt érzett érzéseink nem! Teljesen átadom magam a csókjának, melytől egyszerre rázza ki a testem a hideg, és a meleg egyaránt. Karjaimat a nyaka köré fonom, és hozzá simulva viszonozom a csókot. Majd hirtelenjében szakadok el ajkaitól, rázom meg a fejem, és tenyereim a mellkasára téve próbálok éket verni közénk. Mélyen a szemeibe nézek, majd halkan megszólalok.
- Nem volna szabad..

Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy utána fogok futni, de most itt állok előtte és szavain gondolkozok. Azt mondta örült volna, de azt nem mondta, hogy minek, mivel a kérdést elég hülyén tettem fel, bár ez lett volna a lényeg, hogy ne tudjon rá válaszolni. Akármennyire is érdekelt a válasza féltem attól és ezért ezt a módszert alkalmaztam. Arra viszont nem gondoltam, hogy válaszolni fog, így hát most viselnem kell a következményeit. Vagyis nekem kell valahogy kifundálnom, mire is gondolt, amikor ezt mondta. Jó rég óta ismerjük egymást, néha már szinte egymás gondolataiban olvasunk, ezért nem nehéz rájönni, hogy Ruby mire célozgatott. Tudtam, hogy neki is ugyanannyira fájt volna engem más nővel látnia, mint, ahogy nekem fájna őt látni más férfival. Egyszerűen nem tudom őt csak úgy elengedni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Próbáltam, és pár dolgot sikerült is elengednem, de Ruby nem tartozik közéjük. Az olyan lenne, mintha egy pap megtagadná az istenét, igaz én nem vagyok hívő, senkiben sem hiszek magamon kívül. Az embernek nem kell imádkoznia, azért, hogy elérje, amit akar. Elég csak sokat dolgoznia, na és persze jó családba születnie, de ez már a Sorson múlik és nem rajta. Van, akinek megadatik ez a kis lökés, van, akinek egész életében gürcölnie kell, hogy felfigyeljenek rá, de semmi sem egy átkozott istenen múlik.
Csókunk gyorsan vált át egy tüzes, szenvedélyes csókba. Egy új-régi érzés kezd bennem életre kelni, ami azt mondja a fejemben, hogy szerezzem meg Ruby-t, most. Mielőtt azonban bármit is léphetnék ő eltol magától, pedig tisztán látszik rajta, hogy benne is felizzottak a lángok. Csak mosolygok arra, amit felhoz, hogy miért hagyta abba. Már miért ne lenne szabad? Komolyan úgy viselkedik, mintha most csinálnánk először, pedig nagyon nem.
- Rendben... de ezt az inget már le kéne vennem, nem akarok így visszamenni. Vagy gondolod jó lesz, ha az utcán leveszem és így megyek haza? Biztos sokan megnéznének - kérdezem tőle közben már nem tudom visszafolytani a vigyorgásomat és már szinte nevetve kezdem el, lassan kigombolni az említett ruhadarabot. Az utolsó mondatomat arra értettem, hogy sok hölgynek felfelé görbülne a szája, amint meglátnak így. Ha ez nem hatja meg Ruby-t, akkor nem tudom mi. hiszen csak nem hagyja, hogy ing nélkül mászkáljak a városban. Tudom kissé megátalkodott húzás, de én magam is az vagyok, és nem tagadom meg a személyiségemet.

Soha sem volt az önmegtartóztatás az erősségem, hiába is próbálkoztam vele, főleg, hogyha Christopher került a közelembe.. Körülbelül úgy hatott ő rám, mint egy nagyon erős bűbáj. Igen, szó szerint elvarázsolt minden egyes alkalommal, és csak nagy nehezen tudtam ellenállni neki - már, ha éppen akartam. És ilyen alkalom nem sok volt..
Jelenleg viszont nagyon is jól tudtam, hogy hol a határ, amit nem szabad átlépni, mivel akkor újra ott kötünk ki, ahol eddig is. Hacsak.. Nem akarjuk ezt mind a ketten olyan szinten, hogy ne érdekeljenek a következmények. Hiszen, tudjuk, hogy mi sülne ki belőle.. Az egymásra találás csupán pár napig tartana, maximum pár hétig, azután valamelyikőnk ismételten elkövetne egy olyan dolgot, amely megbéklyózná a kapcsolatunkat. Tanultam már belőle, nem is egyszer, de úgy látszik mindhiába! Talán, ha Chris nem állna alig pár centiméternyire előttem, az ujjaim nem érintenék a mellkasát, és nem látnám az oly ismerős íriszeket, könnyebb lenne kontrollálni magam. Talán még arra is képes lennék, hogy ne emeljem fel a következő napokban a telefont, és ne tárcsázzam a telefonszámát. Ám hiábavaló ilyeneken jártatni az agyam, tudom, hogy úgy sem lennék rá képes, hogy mindezt megtegyem. Ahhoz bátorság, merészség, és főként erő kell, és nagyon úgy látszik, hogy nekem ezekből nem jutott annyi, mint kellene..
Egyszerűen látom a szemeit mosolyogni, és látom azt is bennük, hogy nem érti miért utasítom vissza - már, ha lehet így fogalmazni. Őszintén, én sem tudnám megmagyarázni, hogy miért is ne lenne szabad átadni magunkat az érzéseinknek, hogyha egyszer szeretjük egymást?! Mert, ha nem így lenne, nem reagálna így az elménk, sem a testünk minden egyes porcikája, és nem nőne hirtelen plusz 10 fokot a hőmérséklet sem körülöttünk.
Ahogy hallgatom pillantásom újra, és újra fel, és le vándorol az arcáról egészen a kávéfoltos ingéig.
- Igazad van! - bólintok rá, ami egyenlő a beleegyezéssel, és azzal is, hogy hamarosan vendégem lesz a lakásban. Végül is, ezt letudhatja annak, hogy nem tudok ellenállni neki, vagy akár annak, hogy nem szeretném, ha nők tömkelegei jártatnák rajta a tekintetüket, amint félmeztelen sétál át az utcákon. Mindenesetre az ok elég vegyes. A kettő egyvelege, plusz beleszámíthatjuk azt is, hogy miattam landolt a kávé az ingén.
Nem is habozok tovább, amint látom, hogy szórakozottan gombolgatni kezdi az inggombjait, kezemmel megérintem a kézfejét, és gyengéden magam után húzom, ahogy felsétálok a lépcsőn. A kelleténél zavartabban halászom elő a kulcscsomómat, hogy ki tudjam nyitni a bejárati ajtót, majd túl kapkodva zárom is be azt, miután Christopher is belép a lakásba.
- Nos, üdvözöllek szerény kis lakásomban! - szólalok meg, majd mivel nem vagyok hozzászokva Chris vendéglátásához, egyik lábamról a másikra álldogálok előtte.

Várakozóan nézek rá, miközben próbálom az arcáról leolvasni válaszát. Olyan jól ismerem az arcát, tudom mikor dühös, boldog, vagy szomorú, esetleg mindezek az érzelmek egyszerre. Számomra zavarodottnak tűnik, nem tudja eldönteni, hogy mi legyen. Persze ezzel én is így voltam egy darabig, fogalmam sem volt, hogy mit fogok neki mondani, amikor utolérem, végül a szavak csak úgy kibuktak a számon. Ösztönös reakció volt, mint minden, amit az ő közelében teszek. Különben általában meg szoktam fontolni, hogy mit teszek, vagy mit nem, mivel a meggondolatlan cselekedetek rossz útra térítenek. Na, nem mintha én nem lennék már eléggé rossz úton, de azét pár dologra én is figyelek. És azt is jól tudom, ha most Ruby beenged akkor valami olyan kezdődik el, aminek nem lesz jó vége. A vége nem, de talán az eleje és még a közepe is szép lesz. Kiránt minket egy kicsit a szürke hétköznapokból, ahogy régen is tette. Úgy tudom ezt nevezik szerelemnek, de azt mondják, hogy az hosszú életű. A miénk viszont nem az, egyszer belekezdünk és pár hét múlva, - vagy miután rájön, hogy mit csinálok - szakítunk. Bárcsak ne lenne ez így, de sajnos nem változtathatok róla, és mégis. Azzal együtt is, hogy tudom mi fog történni, minden porcikám azt kívánja, hogy beengedjen. Hogy pontosan mi fog utána történni, nem tudom, hiszen minden csak úgy megtörténik velem ilyenkor. Aztán látom a döntést a szemeiben, mintha csak egy könyvben olvasnék, kezei a kezeimért nyúlnak én pedig mosolyogva tűröm, hogy kedvesen betessékeljen a házban.
- Csak nem ideges vagy? - jegyzem meg lezseren, mikor végre a sokadik alkalomra sikerül kinyitnia az ajtót. Már hogyne lenne ideges? Végül is velem lesz egy házban, egyedül. Ez már magában idegeskedésre ad okot, de hogy ennyire. Tudhatná, hogy nem eszek meg senkit sem élve, leginkább nem őt. Amikor beléptem nem mértem fel a ház állapotát, és győződtem meg róla, hogy minden rendben van, nem fog szétesni. Nem vagyok építész, nekem minden ház egyforma, jó persze vannak a kicsik, meg a nagyok, meg persze, azok amiket nem szoktak széppé tenni, de Ruby lakása természetesen szép. Ő pedig csak áll előttem, mintha nem tudná eldönteni, hogy mi legyen most. Most komolyan úgy csinálunk, mintha most találkoztunk volna először, vagy mint a tudatlan tinédzserek?
- Oké, akkor megkeresem a fürdőszobát, ha már te nem mutatod meg... - töröm meg a csendet végre és várakozóan nézek Ruby-ra.

Tudom nagyon jól, hogy mivel jár az, ha Christopher-t újra beengedem az életembe, és hiába tiltakozik ez ellen a józan eszem, mégsem hallgatok rá, inkább a szívem irányít. Mint mindig, ha róla van szó. Ideges lennék tehát? Jóhogy. Tudom nagyon jól, hogy amint Chris átlépi a küszöböt, nem számít tovább a külvilág, az első adandó alkalommal el fogom veszíteni a fejem, és nem fogok tovább ellenállni neki.
Nem is válaszolok a feltételezésére, bár nagyban bizonyítom azt, ahogyan előtte toporgok míg ő körbenéz a lakásban. Tényleg úgy viselkedek, mint egy tinédzser, pedig felnőttem, csodás karrierem van, és egyedül élek, tehát nem függök semmitől, és senkitől sem. Mégis, ha ez a férfi akármikor megjelenik a közelemben elvesztem az eszem, és hiába próbálok határozott, felnőtt nőként viselkedni, nem nagyon sikerül.
- Bocsáss meg, azonnal megmutatom. - szólalok meg, és lassan megindulok a fürdő felé. Kinyitom az ajtót, besétálok, és várom, hogy Christopher kövessen. Elég kicsi a helyiség, de egy egyedül élő nőnek tökéletesen elég, persze, kettőnkkel már nem így van. Óvatlanul sikerül hozzáérnem, miközben mozgolódok egy kicsit. Próbálok erősebb, és határozottabb lenni, bár lehet, hogy nem pont a legmegfelelőbb megoldást találom ki ennek bizonyítására, hiszen pirosodó arccal fordulok Chris felé, és folytatom ingének kigombolását. Halkan persze, mintegy engedélyt kérek erre.
- Remélem nem bánod, de, ha már én okoztam..
Eszembe nem jut, hogy fogalma sem lehet a képességemről, de, ha szerencsém van, szimplán átcsúszik a mondatom felett, én pedig folytatom a mozdulatomat, egészen addig, amíg el nem fogynak a gombok. Végezve ezzel tenyeremet a mellkasán nyugtatom, majd pedig mélyen belenézek a szemeibe. Nem tudom miért csinálom ezt, de hirtelen feltörnek a régi emlékek..

A házban kissé körülnézve észreveszem, hogy tényleg nem túl nagy, de Ruby sosem volt az a fajta, aki szívesen mutogatta, ha tele van pénzzel. Én ebben az esetben teljesen az ellentéte vagyok, ezért is vettem egy nagy villát. Szerintem ott még három nagy család is elférne, de csak én lakok ott, a komornyik meg persze a szakácsok. Szóval nem vagyunk túl sokan, de nem szeretem a tömeget, úgyhogy így tökéletes. Vagyis nem, mert kibírnám, ha mondjuk Ruby odaköltözne ebből a kis lakásból. Szoba van elég... Nem mondom ki hangosan a gondolataimat, jobb ha magamban tartom még egy jó darabig. Már ellőre látom, hogy nem sülne ki belőle semmi jó, ha elkezdenék olyan mondatokkal dobálózni, hogy "Költözz hozzám!" és társai. Bárcsak visszacsinálhatnám a múltat, és akkor nem kellene itt botladoznunk egymás mellett, mint a fiókáknak, akik ma bújtak ki a tojásokból. Hűha, micsoda metaforákat használok, írónak kellett volna mennem és krimiket írnom. Azt nem tudom, hogy jobb befektetés lett volna, mint a mostani, de már úgyis mindegy.
- Semmi gond - vigyorodtam el újból, majd követtem amerre ment. Szerintem bármerre követtem volna, most. Felőlem akár vihetett volna egy égő házhoz is. Nem tagadom élvezem, hogy csak ilyen kicsi hely van, nem akkora, mint otthon. Itt óvatlanul is hozzáérhetünk a másikhoz, ami pillanatokon belül meg is történik. Hülye lennék nem kihasználni a kapóra jött kis helyet és mivel Ruby elkezdte kigombolni a kávéfoltos ingemet, direkt egy kissé még közelebb préseltem magam hozzá. A következő mondatára felkapom a fejem, igaz halkan mondta, viszont a hely itt elég kicsi, és amilyen közel vagyunk egymáshoz simán meghallottam. Már hogy lehetne ő a hibás? Hiszen a pincérnő botlott meg és öntötte ki a kávét. Próbálok visszaemlékezni arra a pillanatra, de Ruby folyton visszahoz a jelenbe azzal, hogy a mellkasomnál matat.
- Hogy érted, ezt?- nézek rá értetlenül. Látszik rajta, hogy azt hitte, nem fogok rákérdezni, de én már scak ilyen vagyok. Tudom, hogy az ördög a részletekben rejlik, ezért vagyok mindig ilyen kíváncsi, ha valami felkelti az érdeklődésemet. És most pontosan ez történt. Hirtelen megáll a keze, és késve veszem észre, hogy végzett a gombokkal. Ahol a keze van a mellkasomon, enyhe bizsergést érzek. Késztetést érzek arra, hogy megint megcsókoljam, de várok a válaszára, és először is kíváncsi vagyok, hogy Ruby még ugyanúgy érez-e irántam, mint régen.

Meg sem kellett volna említenem a képességemet, még így sejtelmesen sem. Még nekem is igencsak meglepő volt, amikor először használtam az elrablómmal szemben, nemhogy annak az embernek, akit mindenkinél, és mindennél jobban szeretek. Sokkolt. Talán ez a lehető legmegfelelőbb szó arra, hogy kifejezzem miként ért az erőm felfedezése. Egyáltalán nem számítottam ilyesmire, sőt, fogalmam sem volt arról, hogy létezhet ilyen a világban..
Bár azt sem gondoltam volna, hogy Christopher újra megjelenik az életemben, és még most sem tudom elhinni, hiába áll tőlem pár centiméternyire. Az a pár centi pedig még így is rengetegnek tűnik..
A kérdésére természetesen azonnal zavarba jövök, bár próbálom ezt leplezni, de lehet mindhiába..
- Én csak.. - fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Elárulni még semmiképpen sem akarom, azt pedig nem tudom, hogy hogyan bújhatnék ki a kérdése alól.. Így csak állok előtte, tenyerem a mellkasán, és mélyen elgondolkozok. Legszívesebben azonnal a bizalmamba avatnám, vagyis.. Ő mégis tudja minden titkomat, gyermekkorunk óta a lehető legbizalmasabb viszonyban vagyunk, most még sem tudom, hogy jó ötlet lenne-e beszámolni neki a telekinézisről.
Csupán percek telnek el, nekem mégis úgy tűnik, mintha napok lennének. Soha sem hazudtam neki, ha meg igen, azt rögtön be is vallottam, most mégis kénytelen leszek rá. Mondhatnám, hogy nem akarom bajba keverni, de leginkább az válik fő okká, hogy nincs bennem elég bátorság ahhoz, hogy megosszam vele életem nagy titkát. Ezért mélyen a szemeibe nézek, és folytatom az előbb megkezdett mondatot.
- Lényegtelen. Van most fontosabb dolgunk is. - bűnbánóan mosolygok, majd tenyeremet egészen a válláig vezetem, és óvatosan lehúzom róla az ingét. Így teszek a másik kezemmel is, így alig pár másodperc alatt megszabadítom a kávéfolttal átitatott ruhadarabtól, melyet egy mozdulattal a szennyes kosárba hajítok. Csakhogy újra felrémlik a régi idő, eszembe jutnak a régi emlékek, és megrohannak a régi érzések. Tiltakozhatnék, megpróbálhatnám kontrollálni magamat, de egyszerűen nem megy. Nem akarom. Így egy hirtelen mozdulattól vezérelve futtatom fel ujjaimat az arcélén, magamhoz húzom, és megcsókolom.

A válasz adással Ruby megvárat egy kicsit, hisz jó pár perc eltelik, mire két szót kinyögött. És azzal sem magyarázott meg túl sok mindent számomra, de szerintem még saját magának sem. Én csak... Ő csak, mi? Gondolataim zavarossá válnak, ahogy kezét még mindig a mellkasomon pihenteti, de próbálok valami értelmes dolgot megfogalmazni. Igaz, úgy nem túl könnyű, hogy egy érzés folyton arra késztet, nézzek mélyen az előttem lévő nő szemeibe. Már sokszor megtettem életem során, de most nagyobb szükségem van rá, mint valaha. A kis fürdőszoba sok emléket kavar fel szerintem mindkettőnkben. Vagyis, hát nem maga a fürdőszoba, hanem az, hogy mindketten itt vagyunk és közel egymáshoz. Rendes választ várok tőle, ezért egy jó darabig nem szólok semmit, csak nézek rá. Rendes válaszon azt értem, hogy mondatokból álló, vagy legalább egy mondatos kis választ kapok. Remélem, nem kérek túl sokat.
A türelmesség nem tartozik az erényeim közé, de most mégis az vagyok, mivel látom, hogy Ruby nagyon a gondolataiba merült, talán a megfelelő szavakat keresi. Másodpercek, majd percek telnek el így, végül már én is megunom.Hangosan kifújom a bent lévő levegőt, hátha ezzel felpörgethetem az eseményeket kicsit. Végül megszólal, de nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Nagyon tereli a témát. Szerinte lényegtelen, szerintem viszont egy kicsit sem, viszont mielőtt válaszolni tudnék Ruby már veszi is le az ingemet, én pedig, mint egy kisfiú hagyom, hogy vetkőztessen. Nem ellenkezek vele, amikor gyengéden magához húz és megcsókol. Sőt, átkarolom a derekát és közelebb húzom magamhoz, de egy pillanatra elválok tőle.
- Ugye, tudod, hogy nem fogom annyiban hagyni? - nézek a szemeibe, de mielőtt bármit is válaszolhatna pólója alá nyúlok, majd újra megcsókolom, és szemeim nem tükröznek mást, mint vágyat. Még így is, hogy nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy hogyan is érzünk egymást iránt. Még nem tervezem, hogy elmondom neki az én titikaimat. az egyik, hogy illegális üzletekben vagyok, a másik a képességem. Majd később. Lehet, hogy rossz döntést hoztam most, lehet, hogy nem. Majd kiderül.

Fogalmam nincs mi ütött belém. Már akkor visszakoznom kellett volna, amikor megcsókolt az utcán, be sem kellett volna engednem a lakásomba, vagy legalábbis egy ing kimosásánál többet nem kellett volna elvállalnom. Levenni, betenni a mosógépbe, közölni vele, hogy valamelyik nap találkozzunk, és visszaviszem az ingét. Persze, mindez könnyűnek hangzik. Túlontúl könnyűnek ahhoz képest, hogy mennyire nehéz ez egy volt barátnőnek. Hiszen hányszor játszottuk már el ezt, hányszor tehettem volna meg, hogy visszautasítom, de soha sem ment! Olyan, mintha őt körbevenné egy különleges erejű aura, mely magához vonzz, és nem ereszt. Soha. Meg sem tudom számolni mióta boldogítjuk mi egymást, a viszonyunkat talán joggal lehet se veled, se nélküled kapcsolatnak nevezni. Lényegtelen minden szakítás, minden ellenérv, valahogy, valamely módon mindig visszasodródok Chris-hez..
Csókom lágy, könnyed, de mégis tele van szenvedéllyel, és érzelmekkel. Ha ebből nem képes rájönni, hogy mit is érzek valójában iránta, akkor semmiből sem. Rendezvényszervező vagyok, tehát jól bánok a szavakkal, mégis, ha vele vagyok elvesztem a fonalat, és csupán hebegek-habogok. Ha a jelenléte körbevesz, nem leszek a szavak embere, inkább a tetteké. Ezt jelzi is, hogy alig tudok elszakadni tőle, ha tehetném, és ha lehetne így, összeforrva álldogálnék vele örökké. De a sors mindig másképp akarja..
Elgondolkodok a kérdésén. Vajon egyáltalán akarom-e, hogy abbahagyja? Mert annyit biztosan állíthatok, hogy nincs ellenemre a kezdés, a folytatás pedig.. Nos, lehet, hogy holnap megbánom, sőt, biztos, mivel, ha vele vagyok soha sem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan akarjuk. Eleinte minden szép, kellemes vele lenni, másnapra pedig minden megváltozik, a feje tetejére áll az egész életünk. Valami mindig történik, ami szétszakít bennünket. Ennek ellenére sem tudom azt válaszolni neki, amit a józan eszem súg.
- Tudom. Nagyon is jól tudom. - reagálok belemosolyogva a csókjába, majd hagyom, had feledkezzek bele az érintésébe. Még most. Talán utoljára. Lehet, hogy bánni fogom, ami ismételten megtörténik közöttünk, de jelen pillanatban ez a szemein egyáltalán nem látszik.
Végigsimítok karakteres arcán, majd a nyakán, egészen a karjáig. Hányszor, de hányszor öleltek ezek az erős karok, és vajon még hányszor fognak? A legszívesebben megkérdezném tőle, hogy miért nem tudunk megmaradni egymás mellett? Mégis miért szakadunk el folyton egymástól? És végül azt is, hogy megmarad-e most mellettem, vagy tovább viszi az útja, és a következő reggel már más karjaiban ébred? Annyira lényegtelen most ezeken gondolkozni. Legszívesebben kikapcsolnám az agyamat, a gondolataimat, és csak is rá koncentrálnék, hogy kiélvezhessem azt a kis időt, melyet együtt töltünk. Közelebb húzom hozzá magam, testem a testére simul, majd apró csókokkal szakadok el egy pillanatra ajkaitól. Csupán azért, hogy megkérdezzem, amit már régen meg kellett volna. Hogy tudjam, még ha a válasz nem is az lesz, amit remélek..
- Szeretsz még?

Egyszer, de tényleg csak egyszer, elképzeltem, hogy milyen lenne az életem, ha összekötöttem volna Ruby-éval. Fura lett volna az egyszer biztos, mert én sosem voltam az a fajta, aki megállapodik, és családot alapít. Egyszerűen nem érezném jól magam, ha egy helyen maradnék, és valaki más intézné helyettem az ügyeimet. Na, meg persze én meg a gyerekek sosem jöttünk ki jól. Viszont, amint Ruby beengedett a házába, újra beengedett az életébe is, mint régen. A dolgok ugyan egyre bonyolultabbá váltak az idő során, de mi azok leszünk, akik voltunk… többnyire. Legalábbis a grimaszok és mosolyok ugyanazok maradnak, ugyanúgy néznek ki, ahogy eddig is. Miközben csókolózunk, támad egy érzésem, egy megmásíthatatlan és erős érzés, miszerint még ő is ugyanúgy érez irántam, mint én ő iránta. Egyikünk sem mondja ki, de mindketten érezzük és ez valahogy még szebbé teszi a pillanatot. Igaz, nem vagyok valami érzelgős típus, de ez azért szép.
Nincs más ember, aki jobban ismerne, mint Ruby, de ezáltal ő is a gyengeségem, ami nem túl jó ebben a tekintetben. Sosem lehet tudni, hogy mikor jön valaki, aki épp arra kíváncsi, amit rajtam kívül, csak ő tud. E tekintetben pedig ez számára veszélyes., én pedig nem akarom, hogy belebonyolódjon az ügyeimbe. Tudom, hogy nem csak akarás kérése, és ha azt akarom, hogy maradjon ki ezekből a dolgokból, akkor csak egy megoldás van. El kell neki mondanom mindent, de úgy érzem nem ez a megfelelő pillanat erre. Talán sosem lesz megfelelő pillanat rá, de az biztos, hogy utálni fogom magam miatta, hogyha miattam történik Ruby-val valami. Hirtelen feltesz egy egyszerű, de annál bonyolultabb kérdést. A kérdés ugyan egyszerűnek tűnik, de nem elég rá egy szimpla igen, vagy nem. Ez annál sokkal bonyolultabb. Hogy szeretem-e? A pokolba is, igen! De ha ténylegesen és igazán megismerné a mostani énemet, rögtön kiszeretne belőlem. Eddig sohasem kérdezett rá, sohasem kételkedett bennem, mos vajon miért? Bevallom megvan rá az oka, hogy kételkedjen bennem. Lehet, hogy észrevette a változást rajtam, nem tudom, de a kérdésre válaszolnom kell. Kivételesen nincs kibúvó, nincs visszakérdezés.
- Mindig is szerettelek, de... - kezeimet lefejtem a derekáról, ahol eddig voltak és mélyen a szemébe nézve folytatom - utálom, hogy hazudnom kell neked - valahogy érzem, megértette, hogy mire értettem az előbbi mondatomat. Nehéz is félreértelmezni.

A lehető legidiótább kérdést teszem fel neki, és a lehető legbonyolultabb kérdésre várok választ tőle. Őszinte, igaz választ. Noha legbelül, mélyen sejtem, hogy az ő érzései sem változtak sokat ez elmúlt időszakban, hiszen minden egyes alkalommal visszataláltunk egymáshoz - és most sincs ez másként. Egyszerűen lehetetlennek tűnik elszakadni tőle, úgy vonz magához, mint a mágnes, és nem ereszt, még akkor sem, ha külön vagyunk egymástól, mégis olyan akkor is, mintha lélekben egyek lennénk. A kapcsolatunk soha sem csak is a szexről szólt, inkább az érzelmekről, azokról az érzésekről, amelyeket őszintén tápláltunk egymás iránt, és, amelyek mindig viszonzásra találtak. Mondjuk nem is vagyok olyan lány, aki érzések nélkül összefekszik akármelyik férfival, aki az utcán szembejön vele. Egyáltalán, amíg mást szeretek, soha sem jöhet szóba más férfi..
Hagyom, had fejtse le kezeit a derekamról, viszonozom pillantását, és hallgatom a válaszát. Be kell vallanom, az első rész igazán kedvemre való, viszont a folytatás.. Hazudni? Már megint itt tartunk? Még ha most be is vallja, hogy szokott nekem hazudni - bár mindketten nagyon is jól tudjuk - rosszul esik. Nagyon rosszul. Őszinte ember vagyok, éppen ezért utálom, hogyha valaki szemrebbenés nélkül képes átejteni másokat. És, mindig sikerül észrevennem, ha valaki hazudik. Ám hiába őszinték Christopher szavai, mélyen bánt, hogy rájövök: ha ismételten kereszteznénk egymás útját, újból hazudni nekem.
- Rengetegszer kértem, hogy mondj nekem igazat, hiszen én vagyok (talán) az egyetlen egy ember, aki minden hibáddal együtt elfogad, és.. szeret! - mondom ki az utolsó szót sóhajtva, majd folytatom. - Viszont.. Semmi értelme nem lenne újrakezdenünk a kapcsolatunkat, ha újból hazudnál nekem. - lépek el tőle, bár nehezemre esik. Az meg még jobban, amit ezután ejtek ki a számon. - Talán jobb lenne, ha elmennél..
Persze, nem ezt akarom, sőt, azt szeretném, hogy magyarázkodjon, igazat beszéljen, és ne hagyjon magamra, tartson ki mellettem, de őszintén nem tudom, hogy mire is számíthatnék még tőle..

Ruby és én köztem mindig meg volt egyfajta kapcsolat, legyen az baráti, vagy éppen több annál. Leginkább több szokott baráti kapcsolatnál lenni, és tudom, hogy most éppen mindent elrontottam, amit csak elronthattam, de így éreztem helyesnek. Nem is gondoltam, hogy ez a szó egyáltalán létezik az én, saját szótáramban, de úgy néz ki, hogy még saját magamat sem ismerem elég jól. Ez nem túl nagy meglepetés, hiszen az elmúlt hetekben változtam a leginkább, a legtöbbet, mintha csak tudtam volna, hogy nem sokára egy ismerős arcot fogok látni. Viszont lélekben nem tudtam rá felkészülni, így mégis váratlanul ért, hogy Ruby-t láthattam. Talán, csak egy kis időre lenne szükségem, fogalmam sincs, de abban teljesen biztos vagyok, hogy én most innen ki leszek hajítva. Látom Ruby szemeiben, hogy ninc megbocsátás. Hogy is lenne? Annyiszor tette már meg, annyiszor bocsátott már meg nekem... többször már nem teheti, és ezt én is nagyon jól tudom. Viszont még mindig ott állok előtte, nem mozdulok, egyszerűen nem tudok megmozdulni. Csak nézek rá és tudtomon kívül, szinte már-már esedezve nézek rá. Nem akarom, hogy mindent úgy csináljunk, mint régen. Egy se veled, se nélküled kapcsolatot, aminek igazából semmi értelme, ezért inkább elkezdek szépen kihátrálni a fürdőszobából, amint meghallom, hogy szeret.
- Sajnálom - mondom búcsúzásképp, majd gyorsan felkapom magamra kávéfoltos ingemet, és nagy lépteimmel már a bejárati ajtónál vagyok. Nem hagyok Ruby-nak, sem magamnak választási lehetőséget. Nem engedem magamnak, hogy meggondoljam magamat és, valahogy visszakönyörögjem magamat hozzá. Inkább kinyitom az ajtót és gyorsan becsukom magam mögött. Mély lélegzetet veszek, hogy kitisztítsam a fejemet, mert jelenleg az egész csak egy nagy össze-visszaság. Nem lehet eligazodni a gondolataimon, amik úgy kavarognak, mint egy levél, amit felkapott az esti fuvallat, és nem ereszti. Fejemet nekidöntöm a hideg, kissé nyirkos falnak, hátha attól kissé fellendülök. Nem sok változást észlelek, de úgy érzem, minél előbb lelépek, annál jobb lesz mindkettőnknek. Mivel nem kocsival jöttem fognom kell egy taxit, mert semmi kedvem gyalog menni, valamint haza is kell mennem, mivel át kell öltöznöm. Ha hazajutok, akkor meg már nem megyek vissza dolgozni, az első dolgom az lesz, hogy leülök a bárpulthoz, és valószínűleg, ott töltöm az éjszakát. Így tudom a legjobban túltenni magamat a dolgokon, amik történnek velem.

//Köszönöm, a játékot!//