Armand Cade Beltran

Újabb teljesen átlagos éjszaka. Ülök az íróasztalnál, előttem az egyik épp aktuális ügyem iratai. Jól ismerem már a védencem. Mondhatjuk, hogy visszajáró vendég. Nem ez az első alkalom, hogy nekem kell kihúznom a bajból. Az ostobasága úgy látszik, tényleg határtalan. De persze nem az én dolgom, hogy az értelmi képességeiket megítéljék. A hülyeségük is pusztán azért bosszant, mert ezáltal engem is veszélybe sodorhatnak. A maffia ügyvédje. Gyakran már most is ezen a néven emlegetnek. Ha valamire elszánom magam, azt véghez is viszem. Mindegy, hogy gyilkos vagy épp fegyvercsempész, esetleg kábítószerrel bizniszel... én kihozom a rácsok mögül. Ezt mindenki tudja. Feltételezhetik, hogy nem vagyok épp morális ember... szemrebbenés nélkül védek olyanokat, akiket mások a halálba kívánnak. Ám ez arra még nem ok, hogy engem is zaklatni kezdjen a rendőrség. Miért is tennék? Én csak egy hétköznapi ügyvéd vagyok, aki a dolgát teszi.
Viszont az már kevésbé lenne kívánatos, ha arról is pletykálni kezdenének, hogy a védői tevékenységemen túl lassan belefolytam... egyéb dolgokba is. Tanácsok. Jókor a jó helyen. Befolyás. Megfelelő fülekbe suttogott szavak. Nevezzenek alattomosnak... valaki olyannak, akik az árnyékok közül kúszik elő és észrevétlenül szerez magának egyre több és több hatalmat. Mindenki tudja, hogy megbízható vagyok. Nem jár a szám és nem vallok kudarcot. Azt hiszem, ezen remek tulajdonságaim teszik lehetővé, hogy bizonyos körök örömmel veszik a jelenlétemet.
Anyám... anyám... Hát igen, az éremnek mindig két oldala van. Egyfelől nyilván iszonyatosan büszke lenne, hogy apám pénze ellenére nem valami ingyenélő aranyifjú lettem, hanem tényleg... vittem is valamire. Ám ha megtudná, hogy mi mindenre terjed ki a tevékenységi köröm... azt hiszem, igazán komoly csalódás lenne számára. Persze már régen halott. És amúgy sem számítana a véleménye. Elég régen rászoktam már az önállóságra. Biztosan nem omlanék össze egy kis ejnye-bejnyétől és attól, hogy talán kicsit csúnyábban nézne rám, mint máskor. Vicces feltételezés.
A pénz, az örökség, a tudás... a családi hírnév... azt hiszem, közösen segítettek hozzá a mostani életemhez. Egy élet, amit nem áll szándékomban kiereszteni a kezeim közül. Még akkor sem, ha mindenféle idióta alakok akarva-akaratlan megpróbálnak keresztbe tenni nekem. Ők megérdemelnek egy kis leckét. Ha tanúk tűnnek el nyomtalanul Párizs utcáiról, a legtöbb esetben abban garantáltan benne van a kezem. Ezért igazán nem ítélhet el senki. Elvégre az a jó ügyvéd, aki teljes körű védelmet biztosít és megszabadul minden apró... kellemetlenségtől is.
Megvan a jól kiépített hálózatom... a saját rendszerem az ilyen esetekre. Bár nem tagadom, már saját kezűleg is gyilkoltam, de feleslegesen minek kockáztassak? Jobb, ha olyanok végzik a feladatot, akik se többet, se kevesebbet nem tudnak, mint amennyit feltétlenül muszáj. A háttérben maradni... irányítani... Így mozgatni a szálakat néha még... szórakoztató is.
Valószínűleg most is szükség lesz erre, állapítom meg az információkat tanulmányozva. Az a barom valószínűleg nem is figyelt a környezetére... Pedig mennyi problémát el lehetne kerülni, ha az emberek megtanulnák végre, hogy körülnézzenek, mielőtt cselekszenek. Fejcsóválás, halvány, lemondó félmosoly. És nekem még az ilyen idióták miatt kell dolgoznom. Az ilyen pillanatokban újra és újra felmerül bennem, hogy talán mégis hagyni kellene ezt az egész... pályát. Ott az örökségem, vígan megélhetek belőle, de mindez nem elég. Nem-nem. Hogy is lehetne? Már mindent megterveztem... látom magam előtt az utat, mindenképp végigmegyek rajta. A kapcsolatom a maffiával... Franciaország legkomolyabb bűnözőivel már így is túlságosan mély. Gyakran táncolok pengeélen, ezt jól tudom. Bármikor történhet valami... egy apró hiba... egy elszámított lépés... és könnyen feleslegessé válhatok. Na ez az, amit mindenképp el kell kerülni!
Úgy növelni a befolyást... egyre nagyobb érdekeltséget szerezni a fegyver és a kábítószer csempészetben úgy, hogy ne likvidáljanak idő előtt. Ez igazi művészet. A korábbi évek voltak igazán kockázatosak. Most már vagyok valaki... Még koránt sem az, aki lehetnék, de... Kezdetnek ez sem rossz. Ó dehogyis! Minden tökéletesen halad... minden a legnagyobb rendben.
Nem vagyok óvatlan... naiv pedig végképp nem. Tudom, hogy nem tarthat örökké ez az úgynevezett „sikerszéria”. Még nem tudom, hogy mi történik majd meg előbb... Egy rendőrségi nyomozás? Esetleg felbukkan valami botor... rivális? Készülök rá már most, noha a fenyegetésnek még nyoma sincs. Engem senki sem lephet meg! Ami az enyém... más nem veheti el!