Valerin && Mason

Homlok ráncolva kísértem végig kifakadását. Mit mondhatnék? Hogy megértem, és hagyok időt, hogy átgondolja? Hogy teljesen normális a reakciója? Felesleges lenne elszórni a megszokott kliséket, a lényegen semmi nem változtat. Inkább csak ültem, és némán vártam, hogy szóljon valamit. - Próbáltam! Még aznap este, amikor megtudtam...de te el voltál foglalva, hogy egy remek estét szerezz magadnak, meg a barátnődnek. - gunyoros voltam, nem rémisztett meg a hangja, hogy durva volt, és hiányzott belőle minden empátia...lehet fájdalmat okozott vele, és mélyen a zsigereimbe martak a szavai, de nem hátráltam meg. Nem érzem magam hibásnak. Simán csak megrémült. Ennyi az egész. Megijedt a felelősségtől, és...és most mérges. Hosszú beszélgetés lesz.
Mason persze nem hazudtolta meg magát. Valami hasonlót vártam el tőle. Se jobbat, se rosszabbat. Fáradtan felsóhajtottam. - Mason...nem érdekel mi lett belőled, amíg nem találkoztunk. - pillantottam rá komolyan. Nagyjából ugyanazt gondolom róla, mint eddig, habár nagyon sokáig nem tudtam napirendre térni a tény felett, hogy elhagyott, azonban ő Mason... - Mondtam, hogy nem kényszerítelek semmire. Csak szólni akartam. Ő a te gyereked is, nem tudom, mennyire szeretnél részt venni az életében, de... - a táskámért nyúltam, és rövid kutakodás után elővettem egy fotót. Szürkés, feketés, fehéres pacák voltak csak, de úgy-ahogy ki lehetett venni, hogy egy kisbabát ábrázol. - Ő az... - mosolyodtam el egy kicsit, ahogy a képre pillantottam, és Mason felé nyújtottam. A reakcióját figyelve, nem néztem éppen mit művelek, így sikeresen hozzácsíptem az ujjam a táska cipzárjához. Fájdalmasan szisszentem fel, de akkor már csak a vég eredménnyel találkoztam. Vetettem egy gyors pillantást Masonre, aki a képpel volt elfoglalva...remélhetőleg nem vette észre, ahogy a vér, ami elborította az ujjaim, mintha mi sem történt volna visszaszívódott, és a seb pedig hamar behegesedett, majd nyomtalanul eltűnt. Felsóhajtottam.
- Ne próbálj ilyen átlátszó szöveggel kibújni a felelősség alól. Mond egyszerűen azt, hogy nem vagy ránk kíváncsi, és pont. - szóltam rá élesen. Kezdek ráunni a magyarázkodásra, hogy állandóan egy mesével traktál. Igen, vagy nem. Ennyire egyszerű. Egyikkel sincs semmi probléma... a nem is jobb, mint a szócséplés.
- Oh...- sóhajtottam fel meglepetten, mikor keze a pocakomnak simult. A méreg egy percre elszállt belőlem, és kicsit olyan volt, mintha Mason is lenyugodott volna... a látszat legalábbis ezt sugallta. - Ugyan miért bántanád? - suttogtam halkan.
De a pillanatnak vége lett, amint a kicsi egy rúgás képében fejezte ki véleményét a helyzetről. Homlok ráncolva bámultam utána. Hát ennyit erről.

Régi, párizsi házam, ugyanúgy, kongó ürességgel fogadott. A bútorok ismerősek, a hangulat más. Egy régmúlt tragédia kellékei, gondoltam, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy igen, végre hazaértem. Mindenesetre sokkal jobb, mint Lille. Nem tudtam volna még egy nappal tovább maradni…azonban arról sincs semmi fogalmam, hogy Párizsban mennyi időt tölthetek. Remélem minél többet.
Legelső dolgom, miután bőröndömet behúztam a nappali közepére, az volt, hogy egy kékes papír fecniről, a telefonomba pötyögni az ismerős számokat. Tárcsázni még nem mertem, de megnyugtatott a tudat, hogy megvan. Már csak rajtam áll, mikor üzenek neki. Pont most nem lehetek gyáva, nem foghatom semmire, hiszen minden megvan. A száma, a város, a baba…minden.
Hosszú percekig szemeztem a telefonommal, míg végül, mély levegőt véve legyűrtem magamban a büszkeség tüskés gombócát. Történjen akármi, én megpróbálom. Kicsit megkésve, de megteszem. Jobb most, mint tizenegynéhány év múlva, mikor a srác már önállóan rendelkezve az élete felett, úgy határoz, megismerné az apját.
Felhívtam.
Hangom, a nyugtalanság ellenére sem remegett meg, mikor arra kértem találkozzunk. Igen, Mason, személyesen. Minél előbb. Biztos, igen, fontos dologról van szó. Három óra? Remek lesz.
Most már nincs visszaút. Mantraként ismételgetve álltam neki kicsomagolni.
Ezenközben megért bennem az elhatározás, akármi történjen háromkor, akármit mondjon Mason, vagy más, akkor is Párizsban maradok. Hülyeség azt gondolni, hogy vidéken sokkal egészségesebb környezetben nevelkedik a gyerek. Lille is elég nagy város, nem garancia rá, hogy ott kevésbé kanászodik el. És különben is… maradni akarok. Szeretek itt lenni.
Három előtt aztán, telefonomat szorongatva kászálódtam be a taxi hátsó ülésére. Üresen, közömbösen mondtam ki a címet. Pedig legbelül szorongtam. De legfőképpen kíváncsi voltam. Mennyit változhatott? Talált magának valaki mást…? Ki tudja, lehet. Mi van, ha belebotlott valakibe, akinél biztos volt abban, amiben nálam nem. És én most, komolyan domborodó pocakkal a földbe taposom…
Ugyan már Valerin. Mason-ről van szól. Nyugodj le szépen, és fejezd be a kifogások keresgélését. Megérkeztünk.
Az inas fogadott. Fura pillantásából nem tudtam, és nem is akartam semmit kiolvasni.
Kissé kelletlenül, de nagyon lassan indultam meg utána, Mason felé. Mély levegő. Be a szépet, ki a csúnyát. Számolj el tízig. Széles mosoly…
Amit aztán erőltetnem sem kellett, ahogy megpillantottam Őt. De vonásaim az ő arcán tükröződtek vissza, egy percre megnyugodtam. Azonban tudtam, hogy a ménkű most csap le. – Szia Mason. – szemeim még mindig mosolyogtak, ahogy helyet foglaltam vele szemben.
Oh, egyből a lényegre térünk. És igaz is, hiszen ez nem olyasmi, amit csak úgy mellékes témaként fel lehet hozni. Ez a lényeg, amiért találkoztunk. Huh. Akkor kezdjük. Ölemben pihenő kezeimet fürkészve, egy néma percig, csak keresgéltem a szavakat, majd eltökélten emeltem fel a fejem, és fogtam bele mondandómba.
- Amint látod…körülöttem eléggé megváltoztak a dolgok. – simítottam végig szórakozottan a pocakomon. – Várandós vagyok, és a baba az…- és most robban a bomba. Egy milliszekundumnyi hatásszünet után folytattam. Nem tudtam milyen reakciókat vált ez ki nála, de essünk neki…- Szóval a baba az a tiéd Mason. – jelentettem ki egyszerűen. Ha másban nem, hát ebben teljesen biztos vagyok. Kérhet vizsgálatot, tesztet, akármit, a tény, tény marad. Mason Millet, apa lesz. Akarja, vagy sem, így van. – És ne érts félre, nem azért jöttem, hogy gyerektartásért ágáljak, nincs szükségem rá. De tudnod kell róla. Hogy aztán eldönthesd, mit…mit szeretnél. – fejeztem be halkan. Szavaim csendesek, mégis érthetőek voltak. Némaság ülte meg a szobát, és ezen nem csodálkozom. Felforgattam mindenét, szóval időre lesz szüksége, akárhogy dönt is. – De nem erőltetek rád semmit Mason. Ha nem akarsz…szóval ha nem akarod látni, megértem. – vontam vállat. Hangom közömbösnek tűnhetett, de nem volt az. Nem tudtam, hogy közeledjek felé, nem akartam, hogy úgy érezze, ráakaszkodnék. Erről szó sincs. Hónapokkal meghozott egy döntést, hogy nélkülem képzeli el a továbbiakat. Felfogtam, de most nem rólam van szó. A gyermekéről.