valerin blaise

Tehetetlenül nyöszörögve bámultam a tesztre. Két csík. Két csík. Biztos ez?
Még egyszer elolvastam a leírást. És tényleg. Tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam beindítani lefagyott, elhalt, elpusztított világomat. Mi lesz most? Mit fogok most csinálni?
Keressem fel Masont?
Lenne értelme?
Nem sok. Éppen ő szakított velem. Éppen azért, mert a dolgok már elmozdultak volna egy olyan irányba, ami már több holmi etye-petyénél, randizgatásnál, hatalmas vitáknál, békülős szexeknél. Nem mondom, szép volt, és jó. De nekem több kellett. Ő pedig…ő máshogy gondolkodott, és kitette a szűrömet. Hogy is nézne ki, ha ezek után elé állítanék, ezzel a pozitív teszttel, és az arcába vágnám, hogy kilenc hónap múlva alighanem apa lesz belőle.
Megborzongtam. Huh. Nem lenne szép beszélgetés. Nem akarom megint végigszenvedni azt a vitát. Vagy felidézni azokat az érzéseket, amiket a megjegyzései, vagy a gyenge és átlátszó indokai elindítottak bennem.
Egyszerűen gyáva volt.
Belebámultam a tükörbe. Láttam magam, láttam az életem filmjét leperegni szemeim előtt. Hogy mint egyedülálló anya kell helytállnom Párizsban, és ez a szerep majd teljesen felemészt, maga alá gyűr.
Láttam magam öt év múlva. Sápadtan, karikákkal a szemem alatt, kialvatlanul, álmosan, idegesen, egy kiskölökkel a karjaimban. Két méter vastag magány alatt, teljesen egyedül. Vágyom erre?
Hülye kérdés, ki akar így élni?
Elvetetni pedig nem fogom. Nem lennék képes utána egyenes gerinccel a tükörbe nézni. Nem vagyok gyilkos. Az anyja leszek…vagyok. Tulajdonképpen az a kötelességem, hogy megvédjem. És még csak nem is szabadna, hogy érdekeljen Mason mit szól hozzá. Vagy akárki más.
Megtartom, és pont.
Másfelől, lehet, hogy nem is lesz annyira borzasztó, mint amilyennek hiszem. Az anyukák általában örülni szoktak a babájuknak. Biztos lesznek kellemes pillanatok is. Nem csak az éjszakai sírás, a fájdalom, és folytonos aggodalom. Csak megbirkózom vele nem? De miért nem tudok végre megnyugodni? És miért vagyok ennyire összezavarodva?
Biztosnak kellene lennem a dolgomban. Holott egyáltalán nem vagyok az.
Az ajkam harapdáltam. Kézbe kaptam a tesztet, és a táskámba süllyesztve elindultam. Megkeresem Masont. Elmondom neki, és lesz ami lesz.
Határozottan pattantam a kocsiba és hajtottam a lakásához. Péntek este van…lehet nem is találom otthon. De azért megpróbálom. Senki ne mondhassa azt, hogy nem tettem meg mindent. Bár hozzáteszem, annyi kedvem van ehhez, mint egy foghúzáshoz. Sőt. De joga van tudni.
Nagyot nyelve kopogtattam. Semmi. Csöngettem, és még mindig nem érkezett válasz. Türelmetlenül sóhajtottam, és hátráltam pár lépést. A lakás üresnek látszik. Sejtettem, hogy ez lesz. Próbáljam meg később? Gondolom ez nem olyasmi, amit SMS-ben illik közölni. Talán felhívom, hogy találkozzunk. Nem, nem érdekel, ha azt hiszi, hogy elkeseredetten próbálok a kegyeibe férkőzni. Rájön úgyis, hogy téved.
Visszarobogtam a kocsihoz, és éppen indítottam be a motort, amikor megláttam. Lassan közeledett, és a félhomályban alig látszottak a vonásai. De felismertem a termetét, a járását, a hangját. Ugyanis nem volt egyedül. Egy ismeretlen nővel beszélgetett…hah. Összeszorított fogakkal csúsztam lejjebb az ülésben, nehogy észrevegyen.
A beszélgető párocska hangja elült, de én még sokáig ott maradtam. Tenyerem a nem létező pocakomra szorítva, üres tekintettel bámultam a műszerfalra. Végül is akárki lehet ez a nő. Munkatárs… valami ismeretlen rokon, barát, akárki. Nem muszáj egyből a rosszra következtetni.
Kezem gépiesen fordította el a kulcsot és gondolatok nélkül hajtottam hazáig. Még akkor sem jutott eszembe hangosan, torkom szakadtából bőgni, mikor leemeltem a bőröndöt a szekrény legtetejéről. Akkor buggyant ki az első könnycsepp, mikor minden holmim összepakolva indultam el a vasútállomásra.
Hazaköltöztem anyáékhoz. Magam mögött hagytam mindent, ami Párizs. A munkám a balettnál, Masont, még a számát is kitöröltem a telefonomból, nehogy kísértésbe essek.
De a gondolat még hosszú hetekig ott motoszkált a fejemben: szólnom kellett volna neki.
.