Harold P. Millet

Azon a napon minden összejött. Eleve késve indultam el otthonról, emiatt természetesen elkéstem az első órámról is. Remek… nem voltam stréber, de a saját érdekemben jól akartam teljesíteni a főiskolán. Ja és persze hogy megfeleljek a maximalista apámnak. Én vagyok az elsőszülött fiú, szóval ez szintet elvárás, hogy tökéletes legyek. Ebben nőttem fel, hogy mindenből a maximumot kell kihoznom. És csak én számítok. Az öcsém ugyanis mintha meg sem született volna és csak akkor szólt hozzá az apánk, ha szidni kellett valakit. Én voltam a jó, az okos, akire mindig odafigyelnek, aki mindet megkap és mindent megtehet.
Fiatalabb koromban, gyermekként élveztem ezt a dicsfényt, ami rám szegeződött és még büszke is voltam rá, ha én is hozzájárulhattam az öcsém ócsárlásához. Azonban ahogy nőttem, rájöttem, hogy nem szabad egy embert ennyire semmibe nézni, főleg meg nem a szeretteinek. Bár úgy gondolom, hogy Mason már egyikünket sem tekinti a családjának. Ezen pedig már egy jó ideje próbálok változtatni. Szeretném neki bebizonyítani, hogy nekem fontos és annak ellenére, hogy kisebb koromban hogy bántam vele, most már szeretem és tisztelem. Azt akarom, hogy érezze, hogy nekem nincs nála fontosabb már és ezért bármire képes vagyok. Ezt be is bizonyítottam neki aznap, bár szerintem őt ugyanúgy hidegen hagyta, mint az összes addigi próbálkozásom.
Pedig nekem az egész életem felbolydult. Azon a napon mikor felkeltem, nem gondoltam volna, hogy az életem ekkora hatalmas változáson fog végbemenni. Amikor hazaértem, be sem kellett lépnem az ajtón, már kintről hallottam, hogy az apám és az öcsém megint veszekszik. Elég rossz hangulatomban voltam, így ahelyett hogy lenyugtattam volna őket (ahogy mindig is történt) feltéptem az ajtót és üvöltve rohantam be, hogy már megint mit csinálnak és hogy mire jó ez a folytonos veszekedés?! Amikor az öcsém mondta, hogy apánk közölte, hogy jobb lenne, ha nem is létezett volna az életében, elegem lett abból az emberből. Nem hallgattam tovább őket. Nem voltam kíváncsi apám magyarázkodására és az öcsém nemtörődömségére. Kirontottam a szobából és közöltem, hogy elköltözök. Elég elhamarkodott döntés volt így utólag visszagondolva és a mai napig nem tudom volt-e értelme. Talán azért csináltam, hogy megmutathassam az öcsémnek, hogyha neki nincs helye apánk életében, akkor nekem sem.
Bár abból, hogy én eljöttem, ő meg ott maradt nem tudom ki mit szűr le. Néha elgondolkodom, hogy helyes döntés volt-e egy biztos megélhetést otthagyni egy olyan emberért, aki talán soha nem fog engem szeretni. Legalábbis nem látszik rajta. Az elmúlt 5 évben akárhányszor csak tudok, próbálok bizonyítani Masonnek. Apánk ez alatt az idő alatt jó párszor visszahívott magához, de én nem engedtem. Néha látom az öcsémen, mintha ő is próbálna nyitni felém és úgy gondolom, ha visszamennék, ezt a halvány reménysugarat is elveszíteném. Bízok benne, hogy egy nap majd el tudom érni azt, hogy megbocsásson nekem és megértse, hogy én már nem az a kisfiú vagyok, aki őt eltiporni, hanem a bátyja vagyok, aki támogatni szeretné. Miután eljöttem otthonról az első dolgom volt, hogy otthagytam az iskolát. Ideiglenesen elköltöztem a legjobb barátomhoz. Eldöntöttem, hogy apám támogatását nem szeretném tovább igénybe venni és megpróbálok a saját lábamon megállni. Szerencsére rendelkeztem olyan ismeretségi körrel, akik megértették ezt és segítőkészek voltak. Alig egy hétbe telt és már dolgoztam is. Igazából sohasem szerettem iskolába járni, mindig csak kötelességből csináltam. Ha jól emlékszem, 2 vagy 3 hónapig éltem a haveromnál, utána megvettem a saját házamat. Ahogy teltek a hónapok, szépen lassan felépítgettem a saját életemet. Apám az első nélküle eltöltött születésnapomra küldött nekem egy kisebb vagyont. Nem akartam még jobban megbántani ezért elfogadtam, de eddig még nem kellett hozzányúlnom. Azóta már rendeződött a viszonyunk, de nem szeretnék visszamenni hozzá. Be akarom neki is és magamnak is bizonyítani, hogy jó ember vagyok és képes vagyok egyedül is véghezvinni a terveimet. Önállóan, segítség nélkül.