Mason A. Millet

Parkolóház. A liftből kilépve, lassú, de határozott léptekkel haladtam az Aston Martinomhoz, egy csinos kis összeggel a zsebemben, amit az imént nyertem pókeren. Szokatlanul nagy volt a csend, legalábbis a kaszinó után mindenképp. Még a kint aláhulló esőt is tisztán hallani lehetett, ahogy elmossa a rohanó utcákat.
Közelebb érve, egy férfit láttam az autóm előtt állni, fegyverrel a kezében. Fogalmam sem volt mit akarhat, de őszintén? Nem is érdekelt. Sokak szerint egyszer ez a könnyelműség lesz a vesztem, hogy ennyire félvállról veszem a dolgokat. Na és?
Mikor kiszúrt, felém indult, cseppet sem rejtegetve a pisztolyát. Megálltunk egymás előtt.
- Van nálad valami, ami engem illet, szépfiú. – szólalt meg fölényesen, miközben rám szegezte a fegyverét. A zsebemhez nyúltam. Beugrott, hogy ki is ő. Az utolsó fillérét is elnyertem tőle pókeren. Értem én, hogy dühös, de nem az én problémám. Egy halvány, de gúnyos mosoly rajzolódott ki az arcomon, bólintottam felé egyet és készültem beszállni az autómba, a rámszegezett pisztolyt figyelmen kívül hagyva. Ez után minden olyan hirtelen történt, nem is értettem.
Egy lövést hallottam, majd észrevettem az autóm oldalába fúródott golyót.
- Ez lehetetlen… - suttogtam. Az Aston Martin és a fegyver között álltam, a kirepülési szög, a röppálya… Annak a golyónak belém kellett volna fúródnia, egyenesen a gerincembe. Bár fogalmam sem volt mi ez az egész, talán egy rossz tréfa, de tartottam a szerepem. Közönyös tekintettel a férfi felé fordultam, mire verejtéktől csillogó arcára rémület ült ki. Leadott még két lövést. A golyó úgy hatolt át a mellkasomon, mint napfény az ablakon, mintha ott sem lettem volna. Az autóm újabb két lövedéket kapott. Érdektelen arckifejezésem haragos tekintet váltotta fel, mint akiben valami elpattant. Szitává akarja lőni az autóm?
- Mi a fene vagy te?! – ledobta a pisztolyát és hátrálni kezdett. Szóval mégsem kell neki annyira az a pénz?
- Nem tudom. – egy önelégült mosoly jelent meg az arcomon – De mindjárt kiderítjük.
Hamar eléálltam, akaratlanul cselekedtem, ösztönösen. Mintha nem is én lettem volna, mintha csak álmodnám az egészet. Egyik kezemmel megragadtam a torkát, a másikkal a mellkasába nyúltam és a szívét szorítottam, nem engedtem el. Éreztem, ahogy lüktet, dobog, ahogy reménytelenül küzd ellenem. Megöltem egy embert. Mit kellett volna éreznem? Bűntudat? Félelem? Nyugtalanság?
Őszintén? Semmit nem éreztem. A hataloméhségen, az erőn és a vér szagán kívül semmit.
Sosem voltam jó ember. Sokszor próbáltam azzá válni, de az élet nem hagyta. Magamon kívül túl sok minden nem foglalkoztatott, és empátiából is kevés szorult belém.
Azt mondják, mindenki bűntelenül, gyengén, jóként jön a világra. A körülötte lévő emberek tehetik romlottá. Bernard – az apám, de rég nem nevezem annak – szerint én már eleve gonosznak és feleslegesnek születtem, sosem tekintett a fiának. Nem vagyok jó és sosem lehetek az, belémnevelték.
Egy futó kalandnak köszönhetem, hogy megszülettem. Édesanyám megcsalta az „apámat” egy másik férfival, de megbocsájtást nyert és hosszú, éjszakába nyúló viták után, végül úgy döntöttek megtartanak engem és Bernard a sajátjaként nevel fel, de hiba csúszott a tervbe. Édesanyám életet adott nekem, de a szülőszobában vérzett el és Bernard attól a perctől kezdve engem okol. Egész életemben csak megvetést kaptam tőle. De az igazat megvallva, cseppet sem izgat. Talán csak azért nem dugott be egy árvaházba, hogy a hátralévő nyomorult életében legyen kit gyűlölnie és hibáztatnia azért, hogy kevés volt, hogy megcsalták, és hogy elvesztette a feleségét.
Visszatérve a parkolóházhoz, így fedeztem fel magamban a képességet, amivel mások felé emelkedhettem, azóta kiismertem, megtanultam uralni, tettem rossz dolgokat és félek, sokkal rosszabbakat is fogok tenni.