and I won't know But you weren't happy the day I watched you go And all the things that I wished I had not said Are played in loops 'till it's madness in my head Is it too late to remind you how we were But not our last days of silence, screaming, blur Most of what I remember makes me sure I should have stopped you from walking out the door
Prudie hív. Látom a mobilom kijelzőjén felvillanó nevet, hallom az általa beállított csengőhangot - egy örök kedvenc, a "You are my sunshine" című megunhatatlan, nagyjából három percet felölelő sláger -, és nem veszem fel. Olyan céltudatosan nyomom ki, hogy ha még néhányszor meg kéne ezt reszkíroznom, talán beletörne az ujjam. Fáj, amit csinálok. Tudatosan egyre inkább kiszorítom őket az életemből, s olyan szerencsétlen, hamisan csengő kifogásokkal élek, mint a munkám, a barátaim - akikkel szintén nem szeretnék összefutni -, vagy esetleg egy közösségi munka, amin úgyszintén hiába várnának rám. Nem merem. Gyávaság, tudom jól, mégsem merek eléjük állni, akárha semmi sem változott volna bennünk, bennem. Nem tudnék a szemükbe nézni úgy, hogy tudom, mennyi mindent nem mondhatok el nekik többé. Itt van például a nővérem, aki hiába hordoz a tenyerén, hiába alszunk együtt sokszor a mai napig is, amikor az egész éjszakát beszélgetésre szánnánk, ám végül mégis ledönt minket lábainkról az álom - hiába olyan, amilyen kettőnk viszonya, Prudence-t sosem kísérteném meg a helyzetem ferdítések nélküli felvázolásával. Erősebb vagyok, mint ő, kevesebb csalódást kellett elszenvednem életemben nála, aki örökösen bizonytalan önmagában, aki ihlet nélkül olyan, akár egy betört rózsaablak. Hiába ragyognak át színpompás tükrén a napsugarak, az attól még nem lesz ép, s Prudie valóban a művészettől egészül ki teljesen. Valamitől, ami oly mértékben megfoghatatlan, mégis az ő kezei által ölt testet. Hogy bírná ki ép ésszel, ha egy szép nap az orrára kötném: "Hé, Prue, a robbanást követően valami átkattant a testemben, és képes vagyok érintéssel mások sebeit begyógyítani; még egy krémest?" Viccnek is rossz. Ezért marad az A-verzió, amely a lehető legritkább érintkezési felületet biztosítja velük. Ha a kapcsolatunk meglazul, talán majd lesz erőm ismét találkozni velük, az igazmondás minden késztetése nélkül... Ez Párizs egyik előnye. Az ember eltűnhet, ha akar. Én pedig semmi másra nem vágyom most, a hétvége alkalmával, minthogy ne kelljen szükségszerűen a képmutatás gyomorforgató érzésével járnom-kelnem olyanok közt, akiknek legszívesebben mindent elmondanék...
Ám a mai nap különleges, mert hetek óta nem volt már ilyen kellemes az idő a városban, egyedül Marseille fölött mutatott kis napocskát a térkép, irigyeltem is az összes halárust, aki kikötővárosokban keresi a kenyerét! Ma viszont végre Párizsba is megérkezett a tavaszias időjárás, így egy pillanatig sem tétovázom, mikor a szombati programom - elmerülni egy legalább négyszáz oldalas könyvben -, váratlanul füstbe megy. Jane Austen hiába örökös kedvencem tizenkét éves korom óta, amikor még mindenki fiatalnak ítélt az ő műveihez, de én gyermeki makacssággal befaltam az összeset egy szuszra, az a hat könyv mégis csak hat, teljen el akárhány év is közben. Pedig valami csodálatos könyvszaporítást reméltem egy éjszaka alatt az Úrtól, lehetőleg a hálószobámban álló szekrényen, de ha nem, hát nem. Ezúttal kellemes tempóban, gyalog teszem meg az utat a belvárosban álló tekintélyes méretű, kellemesen csendes könyvtárig. Korlátlan számú négyszáz oldalon túlmutató könyv - még az is megfordul a fejemben, hogy nekiállok Victor Hugo nagysikerű regényének, amiből én is kaptam a nevemet, mivel még soha nem volt alkalmam elolvasni. Az iskolában mást tartottak kötelezőolvasmánynak, vagy jellemépítőnek; ráadásul az engem tanító tanárok zöme csak vonogatta a szemöldökét - nem találták a párhuzamot édesapám foglalkozása és a keresztnevem közt, ami a könyvbeli Fantine-t ismerve, hát... nem csoda. Mindenesetre meglepően nyugodt vagyok. Nem valószínű, hogy ismerősbe botlom, akinek ismét az arcába kell vágnom, egyenest a szeme közé valami hihető mesét arról, miért is mentem át rövid idő alatt, ekkora pálforduláson. Ha tudnák...
Az idős könyvtároshölgynek el sem kell igazítania, őszintén szólva elég jól kiismerem magam, bár amint a nadrágomra néz, kissé felszalad a szemöldöke, és a polcok közé érve is hallom még, ahogy magában valami huligán-divatról motyog, pedig a bő fazonú, szolídan virágmintás nadrágomat még soha, senki nem minősítette megbocsáthatatlan bűnnek. Ezen jót mosolygok, miközben ösztönösen a "H" betűvel ellátott polcsor felé veszem az irányt. Victor Hugo. Nos, lássuk, kitől kaptam a nevem voltaképpen... Szinte nevetségesnek érzem magam, ahogy a legalsó könyvsor elé térdelve elmélyült kutakodásba fogok, és néhány perc múlva győzedelmesen állok ismét talpra, karomban egy igencsak vaskos regénnyel. Nos, az írónak igencsak megszaladt a keze, de kíváncsiságom rá sem hederít az oldalszámra. Ez mellékes. Egyébként is jobban szeretek hosszabb műveket olvasni, ha már regényről van szó - jobban leköt, a világa hosszabban láncol magához, és szeretem ezt az érzést. S már épp fordulnék vissza a morcos arcú idős asszony felé, aki valószínűleg legközelebbi találkozásunknál már hagymát fog az orrom alá dugni, mikor ismerős hangot hallok, és megtorpanok a mozdulat kellős közepén. Agyam másodperc törtrésze alatt azonosítja a felém tartó férfi arcát, és érzem, ahogy elvörösödöm.
Butaság az egész, hiszen az utóbbi hetekben naponta térül-fordul a virágüzletben, ahol egész napokat dolgozom. Néha beszélgettünk. Ezekből a lopott eszmecserékből csupa kedvességet ismertem meg, sokszor érdekes életfelfogással. Néhány napja észrevettem magamon, hogy kissé elszontyolodom, mikor nem Sébastien lép be a bolt ajtaján, nem miatta szólal meg a kis csengő a bejárat felett - hiába, a vásárlók egy része úgy beszél velem, mintha mosónő lennék, nincsenek tisztában azzal, mi a feleségük kedvenc virága, ha neki vinnének csokrot, ráadásul sokan egyenesen azt várják, én találjam meg a nőnek a megfelelőt! Ez egy nagy vonalakban megadott személyleírás vagy egy fotó után már könnyedén szokott is menni, ám a vásárlók sokszor kibírhatatlanok. Van, aki nyíltan kikezd velem. Nyáron ez gyakrabb, olyankor ugyanis lengébben öltözöm a munkába is, és nem átallok prémkabát helyett farmershortot viselni, mire egyes férfiak konkrétan átdőlnek a pulton - az én kis védőbástyámon -, és ilyenkor mindig egy gázsprayért, és rengeteg türelemért fohászkodom magamban... Bastien viszont más. Annyira más, hogy hirtelen fel sem fogom, mire kérdezett rá, mikor másodszor is hozzám szól, és egy széles, barátságos mosolyon túl nem reagálok. Azután észbe kapok, és kissé leplezve a zavaromat, fél kézzel néhány tincsemet kezdem piszkálni. Szedd össze magad! - Igazából nem volt programom mára, és már minden Jane Austen-könyvemet rongyosra olvastam, úgyhogy jöttem, hátha találok itt valami újdonságot - felelem végül megtalálva a hangom, majd felé fordítom "A nyomorultak" előlapját. - De örülök, hogy látlak. Hogy van a nagymamád? - kérdem végül, tekintetem ide-oda ugrál az arcán. Még egy plusz pont jár valakinek, aki nem sajnálja a pénzét sem pedig az idejét a nagymamájára, ha virágokba rejtett gondoskodásról van szó. És lám. Meg is feledkezem azon félelmemről, hogy ma összefutok-e egy ismerőssel...
Sébastien Renard
Hozzászólások száma : 15 Join date : 2013. Mar. 17.
Tárgy: Fantine & Bastien Szomb. Márc. 23, 2013 3:59 am
[dohtml]
And now I'm told that this is life, That pain is just a simple compromise, Would someone care to classify? Our broken hearts and twisted minds
Szóval ezt is megértem. Kaptam végre egy olyan beadandót az egyetemen, amihez hozzá se tudok szagolni gyakorlatilag. És én vagyok a tanár... Nem, most ő tanít engem. Tegnap este nagyjából végeztem a fél anyaggal, mire ez a gyönyörűség a kezembe került. Egy szót sem értettem belőle, de határozottan jobb, mint az összes eddigi munka. Vagy fél óráig ültem az első bekezdés felett, de eredménytelenül. Reggel első dolgom volt a tanszékvezetőhöz menni, és megmutatni neki az írást. Ő jót mosolygott, gondolom értette a dolgokat, de ahelyett, hogy helyretett volna, elküldött a könyvtárba egy rakás címmel és szerzővel. Mit is mondhatnék, ki nem állom a gyűjtőmunkát. Főleg olyankor nem, amikor mást terveztem a hétvégémre. Erre csak annyit mondott az a kopaszodó, pocakos fószer, hogy "Ilyenkor tanul az ember...". Meg amikor a vécén ülve keresztrejtvényt fejt és elzsibbad a nagylábujja... Mégis eljöttem, fúrja az oldalamat a kíváncsiság, ideje utánajárni a dolgoknak. Már megint az a zsémbes, középkorú asszony volt a pultnál, aki valamilyen okból kifolyólag nem különösebben kedvel engem, sőt, eddig háromból három alkalommal rossz helyre igazított el, mikor segítséget kértem. Szóval, most nem terveztem hasonlót, inkább keresek egy másik alkalmazottat, aki tud segíteni, hol találom ezt a néhány könyvet, ami a cetlimre volt felfirkantva. Esetleg belebotlok egy ismerősbe... Ránéztem a gyűrött kis papírosra, amit egész idáig a kezemben szorongattam, és elindultam a természettudományos pocok felé, hogy árgus szemekkel figyelhessem, hol bukkan fel az a bizonyos 'K' betű, amire nekem most nagyon is szükségem volt. Végül a harmadik polcon sikerült meglelnem a K-mat, de persze, hogy az alsó két soron voltak a könyvek. Mi sem lehet szórakoztatóbb, mint egy százkilencven centis pasi, aki négykézláb császkál a könyvtárban? Erre egy magyarázatom volt; hogy nagyon kellett az a könyv. Kilenc perc és negyvenöt másodperc szenvedés után felkelhettem a földről, arcomon a győzteseknek járó diadalittas mosollyal, ugyanis az első tételt kipipálhattam. Persze, azért valahol nem éreztem fairnek, hogy egy félcenti átmérőjű A5 méretű könyvért bénáztam ennyit, amit valószínűleg felvett egy biztonsági kamera is, a nadrágom a térdemnél bepiszkolódott, a tenyeremen pedig szépen kivehetőek voltak a szőnyeg mintái. De nézzük a jó oldalát, három könyvből egy legalább megvan. A következő szerző vezetéknevének kezdőbetűje A volt. Nem hiszem el, hogy képtelen lett volna a tanszékvezető ezzel kezdeni a K helyett. Visszasétáltam tehát a természettudományos részleg első polcához, és próbáltam meglelni a második könyvemet. Kis szünetet tartva a keresésben oldalra pillantottam, hogy körbenézzek, és egy olyan tíz méterre tőlem ismerős alakot véltem felfedezni. Nem voltam ugyan teljesen biztos benne, de volt egy megérzésem. Gondolom, valami romantikus regényt készül kivenni, amit legalább már négyszer olvasott, Jane Austent vagy valami Bronte könyvet. Vagy tudom is én, milyen könyvek vannak arra, Fantine ilyen lánynak tűnik. Emlékszem, nagyjából három hónapja lehet annak, hogy először találkoztam vele a sétálóutcán a virágos boltban. A nevét könnyen megjegyeztem, szülei biztosan kedvelték Victor Hugót. Persze, nem csak a neve különleges... Azóta szinte minden héten voltam bent náluk, mindig azt mondtam, hogy a nagymamámnak lesz a sok virág, de hozzá egészen Lille-ig kellene utaznom, úgyhogy, ez egy apró kis füllentés volt részemről. Tűnődtem egy kis ideig, hogy odamenjek-e, aztán végül rávettem magam. Ez a maradék két könyv biztosan megvár ott, ahol van. - Nahát, szia! Hát nem érdekes, hogy csak így összefutunk? - Jó, ez béna volt. Ki hinné el, hogy véletlen, de most komolyan...? Egy félmosollyal az arcomon kérdeztem meg végül, hogy mi járatban van erre. Remek. Ez egy könyvtár, mégis mi járatban lenne, te hülye? - kérdeztem magamtól. Valami jobbat is kitalálhattam volna, tényleg.
