Christopher Zachary Royal

Pár évvel ezelőtt, a Royal-család székhelye

Egy újabb veszekedés a földszinten, úgy néz ki a szüleim egyszerűen, nem bírnak ki veszekedés nélkül egy napot. Igaz engem már valahogy nem tud izgatni a dolog, ahogy sok más sem, talán jobb lenne, ha fognám magamat és én is lelépnék, ahogy Ruby tette nemrég. Igaz nem mondta meg hová megy, de pillanatok alatt kideríthetném, ha nagyon akarnám, eddig csak azért nem tettem, mert tiszteletben tartottam az akaratát; kérdéses, hogy meddig. A hangok egyre hangosabbak lesznek lent én pedig egyre biztosabb leszek a döntésemben. Felkelve az ágyamról egy utazótáskát veszek elő és csak úgy bele kezdek dobálni dolgokat. Alsónemű, póló, farmernadrág, fogkefe és még néhány dolog, de csak a legszükségesebbek. Viszonylag gyorsan kész lettem a pakolással már csak a pénztárcám és a telefonom kellett. A pénztárcámat kivételesen könnyű volt megtalálni, de a telefonomat biztosan a hallban hagyhattam, mert a szobámban nem találtam. Halk, de gyors léptekkel mentem le a sötét folyosón, amiket olyan jól ismertem és amiknek néha azt kívántam, bárcsak tűzben égnének el. Akkor soha többé nem kellett volna szenvednem, de végül rájöttem, hogy a szenvedés tett erőssé. Ha az nem lett volna, én magam sem lettem volna.
Körülnézve a sötét szobában csak a körvonalait láttam a drága bútoroknak, vázáknak és híres festők által készített mázolmányoknak, de ez is épp elég volt. Pontosan tudtam, hogy mi hol van. Annak idején még anyám rendezte be az összes szobát, amikor ideköltöztünk. Nem engedte, hogy bárki más tegye, úgy vélte csak elrontanánk mindent. A telefonom a bárpulton volt, mellette pedig egy kis jegyzetfüzet és egy toll. Úgy véltem anyám mégiscsak megérdemli, hogy tudja, nem raboltak el, én magam döntöttem úgy, hogy elmegyek. Nem akartam bennük bűntudatot kelteni vagy ilyesmi, hisz nekik nincs is ilyen. Ha lenne... nos, akkor minden másképp történt volna. Egy cetlit téptem ki a jegyzetfüzetből és három szót írtam rá. Elmentem. Ne keressetek. C. Ennyi elég is volt, ezzel lezártam mindent, ami itt tartott. Az ajtón kilépve éreztem, ahogy felég a híd, magam mögött. Többé nem gyötör majd az otthonnak nevezett lakóhely, nem fognak rémálmok kínozni. Mostantól én leszek az erősebb és legyőzök bárkit, aki az utamba akar állni.

Napjainkban, Párizs

Mikor elhagytam az otthonomat nem volt pontos úti célom, csak egy táskám tele ruhával és az irataim. Mostanra ez megváltozott, pontosabban, akkor, amikor felszálltam a Párizsba repülő legelső repülőre. Mostanra saját magángépem van és egy hatalmas villám, de ezeket nem a semmiből építettem fel. Hosszú történet lenne ezt elmesélni és nem hiszem, hogy olyan sok időnk lenne most, legalábbis nekem nincs túl sok időm. A megbeszélések sajnos nem várnak az emberre, még akkor sem, ha én vagyok a cég igazgatója. Valahonnan ugyanis kell a bevétel a nem éppen legális üzleteimhez. Ennél a pontnál pedig mindenki megkérdezhetné, miért nem kaptak még el? Hiszen van, hogy az orruk előtt követek el dolgokat, de ők kénytelenek úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Csak annyit mondanék: pénz, hatalom, ha pedig valakinek hatalma van, attól kezdve mindene megvan. Így hát akárhányszor el akarnak kapni csupán a levegőt kaparintja meg a kezük, semmi többet.
Párizsban kaptam egy választási lehetőséget, hogy új ember lehessek, és ha úgy vesszük tényleg az lettem. Egy olyan ember, akit nem érdekelnek mások csak saját maga és sosem nézek hátra. Az már csak rajtad áll, hogy az elkövetkezőkben akarsz-e velem találkozni, vagy sem.