Fabrizo Ross

Kómásan nyitom ki a szememet, mivel a motel ablakán beszűrődő fények pont a képembe világítanak. Kezemet a fejemre teszem, hogy, még csak véletlen se égjen ki a retinám, majd egy határozott mozdulattal a hátamról a hasamra fordulok, a fejemre kapom a párnát, és próbálok visszaaludni. Ezt a tervemet a telefonom ordítása hiúsítja meg, amire dühösen felpattanok, és felkapom a készüléket. Mindent nyomogatok, csak, hogy le tudjam némítani, de a megfelelő gombot utoljára találom csak el. Idegesen végigsimítok az arcomon, majd egy ásítás közepette feltápászkodok az ágyról, és a fürdő felé igyekszek. A hajamat igazgatva nézek bele a tükörbe, majd sóhajtva megrázom a fejemet, és végül elintézem az alapvető feladatokat. Tusolás, fogmosás, hajzselézés, stb. Ezt a folyamatot már csak egy csótánnyal való találkozásom tudja feldobni. Még jó, hogy ekkora tisztaságot tartanak az egész épületben…
Tarkómat vakargatva megyek ki a szobába, felkapom a ruhámat, majd a sporttáskámba belepakolom a cuccaimat, majd elhagyom a szobát. Lemegyek a lépcsőn, rögtön megkeresem a recepciót, leadom a kulcsot, és megyek tovább, élni a „felhőtlen” életemet. Zsebre vágom a kezemet, majd egy kis droggal megtarkított cigi szálat kapok ki a dobozból, majd meggyújtom azt, és mélyet szívok belőle. Lassan fújom ki a füstöt, és mély lélegzetvétel közepette indulok át az út másik felére, ott folytatva tovább az utamat, abban reménykedve, hogy nem találnak meg azok a szent lelkek, akiktől régebben a sok drogot loptam. Annak nem lenne jó vége, mivel nem tudom, hogy mikor indul repülőjárat Franciaországba, annyi idő alatt meg se tudnám venni a jegyet, és a többi. Ismét szívok egyet a szálból, amikor mögülem ordítást hallok.
-Ott van! –kiáltja egy ismerős hang, ami hallatán elkerekedik a szemem, és hátrafordulok. Az utca felétől, két dömper ember fut felém, erősködve, hogy gyorsabban menjen nekik a futás. Szerencsére még időben észbe kapok, eldobom a kezemből a cigit, rátaposok, majd rögtön rohanásba kezdek. Erre, természetesen a szembe jövő lakosok is felfigyelnek, mivel jó néhányuknak nekifutok, majdnem fellököm, egy kettőt a földre is küldök. De most, nem ez a legnagyobb problémám. Hanem az, hogy mielőbb találjak egy taxit. Körbenézek, majd megpillantok egy taxist, amibe éppen egy férfi akar beszállni. Ahogy csak tudok, odasietek, odébb lököm a férfit, majd bepattanok a kocsiba, becsapom az ajtót, és felszólítom a sofőrt, hogy a reptérhez vigyen, minél gyorsabban, bónusszal ígérgetve. Ennek hallatán fel is csillan a szeme, és megkezdi utunkat a reptér felé. Én addig a fejemre szenvedem a kapucnim, meg a napszemüvegem, és kibámulok az ablakon, hogy lássam, a dagadékok hol tartanak. Amint a fordulóhoz érnek, egymást kérdezgetve a kilétemről, forgolódnak, szemügyre véve minden járókelőt. Mély levegőt véve nézek ki továbbra is az ablakon, majd fél óra kocsikázás után kiszállok, megfizetem a sofőrt, és szapora léptekkel megyek be a reptérre. Amilyen gyorsan csak tudok, jegyet vásárolok a legközelebbi Franciaországi járatra, ami most, húszpercnyi várakozásba telik. Mosolyogva köszönöm meg a nőnek a jegyet, majd leülök egy székre, és várakozok.
Az a húsz perc hamar el is telik, és amint kijelentik, hogy kezdjük meg a felszállást, reflexből felkapom minden cuccomat, és elindulok az ajtó felé. Lerakom a cuccot, majd továbbmegyek, felszállok a buszra, ami kivisz minket a repülőhöz, majd felszállok, megkeresem a helyemet, ahova azonnal le is ülök. Bekapcsolom a zenelejátszót, majd azt hallgatva, szinte el is telik az idő, amíg oda nem érünk. Majd leszállva, amilyen gyorsan csak tudok, hazamegyek a lakásomba, abban reménykedve, hogy azok az értelmesek vajon utánam jöttek-e.
Végül, a rohanásnak, és a kevés alvásnak köszönhetően, minden cuccommal megrakodva, de bealszok, és legközelebb csak a telefonom csengésére kapom fel a fejemet. Az sms-ben csak annyi található, hogy „Úgyis megtalálunk!”. Nem szentelek neki túl nagy figyelmet, és rögtön vissza is alszok, egy széles mosollyal az arcomon, mivel ebből annyit tudok kivenni, hogy nem találtak rám.