Amikor meghátrál, döbbenek csak rá, mennyire tényleg mennyire félhet. Nem értem, miért ennyire bizalmatlan, aztán mikor mondja, hogy nem tudta, hogy vár rá valaki, elgondolkozok. Az lehetetlen, hogy Liam nem szólt neki. Bár mostanában amilyen feledékeny... Az jut eszembe, hogy vajon milyen mélyre nyúlik ez az ügy? Jó emberismerőnek mondhatom magam és rajta most azt látom, hogy egyáltalán nem hisz nekem. A hitetlensége legalább annyira leolvasható róla, mint a félelme. Elgondolkozva azon, hogy ő nem ismer és ezek szerint nem tud rólam semmit, az jut eszembe, hogy én honnan tudjam, ő valóban az-e akinek mondja magát. A félelmet az ember szemében mondjuk nehéz eljátszani, de mi van, ha valakinek ér annyit az információ, hogy akár színészeket fogadjon fel… Megszakítom gondolatmenetemet, hiszen az egyikünknek bizalmat kell fekteti a másikba, hogyha előrébb akarunk jutni. Az eddigiekből leszűrve nekem kell nyitnom felé. És jobban is kell hajtanom, hogy elnyerjem az övét. Látom rajta, hogy nem feltétlenül hiszi el, hogy én tényleg segíteni akarok neki. Amikor látom, hogy megtántorodik, felé nyújtom a kezem, de rögtön vissza is kapom. Már attól hátrált, hogy közelebb léptem hozzá a segítségemet miért fogadná el? Elindultam befelé az irodámba, de mikor hallom, hogy mit szeretne, visszafordulok. - Biztonságiak? Hölgyem, itt egy kedves, öreg portás van lenn a földszinten. Nem hinném, hogy ő nagy segítségemre lehetne. – elmosolyodom egy picit, hátha oldom vele a feszültséget. Hívhatnám a rendőrséget, de mivel tudom, hogy segítségre van szüksége, így nem nehezítem meg a helyzetét. –próbálok együttérzően mosolyogni, remélem ezt ő is észre veszi. Amikor megpillantom a kezén a vérfoltot, annyira ostobán érzem magam. Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy jól van, hiszen aki egy vas asztalba beveri a fejét úgy, hogy annak jó nagy hangja van, az nem ússza meg egy kisebb puklival. Ám hogy vérezzen is?! Ha másban nem is, remélem, legalább ebben engedi, hogy segítsek. -Látom, jól beütötte a fejét. Hozzak rá valamit? Mondjuk jeget? –nem is tudom, talán csak udvariasságból kérdeztem, hiszen válaszát meg sem várva, már ki is megyek a folyosóra, hogy keressek valamit, ami jó lesz a sebére. Közben látom, hogy visszaül az asztalhoz. Nem szívesen hagyom egyedül, de valamit muszáj kerítenem neki. Remélem, addig nem túrja fel az egész irodát vagy tüntet el valamit, csak mert önkéntes igazságosztót akar játszani. Van egy kisebb hűtő a szemközti helyiségben, ám amikor belenézek, látom hogy semmi használható nincs benne. Így hát végigmegyek a folyosón, le a lépcsőn és a lenti szinten található fagyasztóládához megyek. Kiveszek belőle egy nagyobb darab jeget és elindulok visszafelé. Közben azon gondolkozok, miért nem ide jöttem először. Amikor visszaérek, óvatosan próbálom a sebére tenni a rongyba csavart jégdarabot, bár tudom, valószínűleg csak kikapja a kezemből. - Nézze, én azért vagyok itt, hogy magának segítsek, és emellől nem tágítok. Legalább röviden mondja el, hogy pontosan mit is keres. Értse meg, hogy azért vagyok itt, hogy az apja gyilkosának az előkerítéséhez legalább egy kicsit hozzájáruljak. Hátha ön többet tud, mint mi. Nem ismertem Charles-t nagyon, de Liam csak jókat mondott róla. Nagyon jó barátok voltak és iszonyatosan megrázta a halála. Azóta az összes szabad idejében ezt szeretné kideríteni és én egy ideje én is amikor csak tudok, mellette vagyok. Kérem, csak engedje, hogy a segítségére legyek. Hát ez aztán a monológ. Remélem, nem ijesztem el vele, de úgy gondoltam, ha tudja az igazságot talán egy picit könnyebben tud bennem megbízni és esetleg végre ő is elmondja amit tud. Vagy legalább egy részét. Miért is akarok ennyire segíteni? Eddig bár tudtam sok mindenről, ez is csak egy ügy volt. Miért fordítok rá hirtelen ilyen nagy figyelmet? Miért akarok neki mindenáron segíteni? Nem tudom... de remélem, hamar rájövök.
Isobelle M. Maxwell
Hozzászólások száma : 6 Join date : 2013. Mar. 17. Age : 32
Fortuna istennő ma nem jeleskedik túlságosan, ami az én szerencsémet illeti. Kiöntöm a kávémat, elkések, Liam-nek dolga akad. A fiók, ami be van zárva... talán abban rejlik minden kérdésemre a válasz, amiért jöttem. Ki akarom nyitni, ezért is bújok az asztal alá, hátha oda ragasztotta a kulcsot az asztallap aljára. Nem találok semmit és még le is bukok, beverem a fejemet, ami erősen sajog. Te átkozott istennő, pont most kell engem hanyagolnod. Rettegve fordulok az idegen férfi felé, közben a fejemet fogom, szemeimet és fogaimat összeszorítom a fájdalomtól. Még sosem fájt ennyire egy asztalba fej beverés. Sziszegve nyitom ki a szemeimet, szédülve próbálok összehordani neki valami hazugságot, amit úgysem hisz el, látszik rajta, hogy nem hülye. Közbeszólásába belevágok, hogy elmondjam neki az igazat dióhéjban.
- Nagyon? Az nem kifejezés. - csak később válaszolok a kérdésére. Kezemet óvatosan leszedem a fejemről, tenyeremre szegezem a tekintetemet. Véres. Nem nagyon, de kicsit igen. Úgy tűnik tényleg nagyon bevertem a fejemet. Csak ekkor veszem észre, hogy közelebb lépett hozzám, amire válaszként hátrálok, már amennyire tudok a közvetlen mögöttem lévő asztaltól. Kezeimmel belekapaszkodok a szélébe, erősen szorítom. - Nem tudtam, hogy... Ön itt van. - nyelek egy nagyot, kerülöm a tekintetét, tudom, hogy nem helyes amit csináltam és szégyellem is magam érte. Mikor bemutatkozik félve a szemeibe nézek, igen... félek. Mi van, ha ő dobta be azt a levelet a postaládámban? Ha pillanatokon belül előkapja a fegyverét, amivel az apámat is megölte? Félek tőle, nem ok nélkül, bár még sosem hallottam a nevét. Sem apámtól, sem Liam-től... talán ő is csak úgy bejött ide, ahogy én tettem. Ártatlannak tűnik, de ki tudja... néha azok támadnak ránk, akikből sosem néznénk ki. Akik a legközelebb állnak hozzánk, és most köztünk alig van egy méter távolság. - Isobelle... Isobelle Maxwell. - szinte már az asztalon ülök, nem bírom a közelséget, rettegek, a szívem a torkomba ugrott és ott dobog tovább, sokkal erősebben, gyorsabban. Mindjárt megfulladok tőle. Tudom, hogy apám járt itt, tudom, hogy találkozott Liam-mel. A halála előtt pár nappal találkoztak. Mi van, ha Liam volt az? Nem... felismertem volna a hangját, még három réteg fedéssel is. Harold? Így hívják, ugye? Legalábbis így mutatkozott be, ki tudja, mi az igazi neve. Bárki hazudhat, könnyedén és nehézkesen is... a gyilkosoknak könnyen megy. A hangja nem hasonlít a keresett személyére, az övé mélyebb volt. Egy év után is hihetetlen mennyire emlékszem a szavaira, a hangjára... belém égett annak a napnak minden egyes pillanata, ami a házban történt. Az utána lévő órákra már csak halovány képekként tudok visszaemlékezni. Nem bízhatok benne, akármennyire is afelé húz a szívem, muszáj szokás szerint az eszemre hallgatni, miszerint mindenki gyanúsított. Még az utca szélén álló öreg holland néni is, aki szép virágokat árul. Kezemet újonnan fejemre teszem, érzem, hogy ragad, véres. Talán jobb is, hogy félig az asztalon ülök, különben lehet jobban szédülnék, esetleg összeesnék. A földre tekintek, nem akarom hogy lássa az arcomra kiült érzelmeket. Félelem, kétségbeesés. Hangjára hirtelen kapom fel a fejem, amitől kicsit elvesztem az egyensúlyomat. Milyen nagy szerencse, hogy kapaszkodtam az asztalba.
- Nézze... Harold. Erre most nincs időm. Csak meg szeretném találni, amiért jöttem aztán hazamenni. Ugye nem fogja hívni a biztonságiakat? - összeszűkített szemekkel nézek rá egy halvány mosollyal az arcomon, azt sugallva: csak viccelek. Azt remélem elneveti magát, hoz a fejemre egy kis jeget vagy hideg, vizes rongyot, aztán magamra hagy. Igen, ez lenne számomra a legmegfelelőbb, de szinte biztosra veszem, hogy nem így fog történni. Sokkal inkább berángat az irodájába, leültet és kikérdez. Talán észre sem vette, hogy vérzik a fejem, hogy jól esne valami hideg borogatás. Óvatosan kitérek előle, és az asztalhoz tartozó székbe ülök. Kerekeinek hála oda tudok gurulni a könyvespolchoz, hogy folytassam a munkámat, pontosan ott ahol abbahagytam. Munka? Miféle munka az, ahogy az apád gyilkosa után nyomozol? Ráadásul illegálisan...
|| Szavak: 618 || Megjegyzés: <3 ||
Harold P. Millet
Hozzászólások száma : 24 Join date : 2013. Mar. 02. Age : 36
Nem igazán tudom, hogy mit keresett az asztal alatt, talán csak el akart bújni gyorsan? De akkor minek állt fel mikor meghallotta a hangomat? Amikor hallom, hogy beüti a fejét, egy halkan még el is nevetem magam. Elvégre itt van ez a lány. Éppen nem túl törvényes dolgot csinál egy ügyvédi irodában és mikor lebukott, még a fejét is beüti. - Nagyon megütötte magát? – kérdezem és közelebb megyek hozzá. Mikor azt kérdezi, hogy nem tudom-e hol van Liam, felvonom a szemöldököm, miközben hitetlenül és kérdőn nézek rá. Remélem, látja az arckifejezésemen, hogy ebből egy betűt sem hiszek el. - Ugye nem hi…- kezdeném, de látom, ő is rádöbbent, hogy ennek a hazugságnak nincs sok értelme. Így mikor sóhajtva elmondja, miért van itt, érdeklődve nézek rá. Azt hiszem kétségbeesést látok a szemében, vagy reménykedést. Vagy egyik sem…nem tudnám pontosan megmondani. - Miért nem jött be hozzám? Vagy nem tudta, hogy itt én itt várom? –elé állok, és a kérdőn nézek rá, majd -hogy ne tűnjek bunkónak- bemutatkozom. - Harold Pierre Millet. Valószínűleg ön Isobelle, bár sokkal többet nem tudok Önről. Ez azért nem volt teljesen igaz, hiszen ha róla valóban nem tudtam túl sokat az élete történéseivel tisztában vagyok nagyjából. Egy részét pedig sejtem. Valószínűleg üldözik az apja miatt. Szeretne válaszokat kapni, megtalálni a gyilkost és ezek szerint mi vagyunk az egyedüliek, akik mellette lehetnek. Másképp miért lenne ennyire fontos, hogy itt és most akár a társam ittléte nélkül is segítséget kapjon? Sok mindenről van tudomásom, de nem tudom, mennyit osszak meg vele. Ha lehet, nem szeretném még nagyobb veszélybe sodorni, mint amekkorában már valószínűleg most is van. Nagyon szimpatikusnak tűnik és amiben csak tudok szeretnék a rendelkezésére állni. Emlékszem arra a napra, amikor Charles bejött az irodába úgy egy évvel ezelőtt. Azt mondta hogy nagy baj van és szeretné ha segítenénk. Bár mindent megoszt velem általában Liam, akkor kiküldött az irodából. Azóta már tudom, hogy mit beszéltek akkor, ám halvány beszédfoszlányokat akkor is hallottam. Jó, valljuk be, hallgatóztam. Nem szép dolog, be kell ismernem, de úgy gondoltam, még szükségem lehet rá. Valami olyasmiről volt szó, hogy elvállalta, hogy kihoz valakit a börtönből. Pontosabban ő lesz az ügy védje és bármi áron, de úgy kell intéznie, hogy ne kelljen leülnie a büntetését. Sajnos csak ennyit sikerült akkor kiszűrnöm a beszélgetésből. Aztán amikor meg tudta, hogy meghalt, elmondta miről volt szó akkor. Bűntudat gyötörte és láttam, hogy kétségbe van esve. A rendőrség öngyilkosságnak fogja valószínűleg lezárni majd, de ő tudta, hogy gyilkosság történt. Elmondta, hogy azon a napon amikor itt volt, Charles a segítségét kérte, mert fél, hogy megfogják ölni, ám ő nem vette komolyan. Épp ezért felelősnek érzi magát a halálában és szeretné felderíteni az ügyét, előkeríteni a gyilkosát és elérni hogy megkapja a méltó büntetését. Fogalmam sem volt, mivel vehették rá hogy elvállalja ezt az ügyet, hiszen valószínűleg tudta hogy ha elveszti, nem fogják annyiban hagyni. Aztán, mint kiderült, a lánya élete volt a tét. Akkor hát ezért küzdött ennyire… Amit tudok: először is, hogy azokat az aktákat elzárva tartja, nehogy bárkinek is a tudomására jusson. Másodszor hogy ez az ügy nem lesz egyszerű, bár akkor még nem nagyon ástam bele magam. Ennek már több mint egy éve. Nem értem, miért csak most keresett fel minket és miért lett hirtelen ennyire sürgős? Talán eddig reménykedett, hogy a rendőrség rendesen fog nyomozni? Az ilyen ügyekben a hatóság annyit tehet, hogy minél előbb lezártnak tekinti az ügyet. - Kérem, jöjjön be és mondja el, miért is ennyire sürgős ez a dolog és pontosan miben tudnék segíteni? – szólok hozzá és elindulok az irodám felé. Azt szeretném, hogy magától mondja el, amit szeretne, ne befolyásolja, amit én tudok.
Isobelle M. Maxwell
Hozzászólások száma : 6 Join date : 2013. Mar. 17. Age : 32
A 2012-es akták között kutatok, de ahogy látom Liam az elmúlt időszakban kicsit elszórt volt, nincsenek hónapok szerint csoportosítva a papírok, ami igencsak megnehezíti a dolgomat. Találok egy-két vicces és érdekes ügyet, azokat kicsit részletesebben futom át, de ami nem februás 8-ai dátummal van ellátva szinte bele se nézek. Nem akarom tovább húzni az időt és apám gépe fölött görnyedve ülni az ő saját iratai fölött és keresni a semmit. Nincs azokban semmi, nem írt nevet, hogy kinek a tárgyalására ment, nem írta fel a fenyegetője és lefizetője nevét sem sehova... Vagy ha mégis, akkora jó munkát végzett, és miután én elmenekültem a helyszínről törölte az összes vele kapcsolatos adatot apám gépéről. Szép volt, gratulálok, fel adtad nekem a leckét, kedves idegen.
Október 12., január 31., június 19. és végre egy február 8. Gyorsan átfutom, de nem találom apám nevét sehol, félreteszem, ahogy az összes többivel tettem. Talán elírták rajta a dátumot, az én memóriám biztosan nem csal, a naplómba is beleírtam: 'Apa elment tárgyalásra, egész nap egyedül vagyok itthon...' Valami ilyesmit írtam, tudom nem túl érdekes, de egy nap vicces lesz majd ezeket visszaolvasni. Keresek, de nem találok semmit, amit fel tudnék használni. Ha valamelyikben szerepel is apám neve, az a tárgyalás a jövőben lett volna esedékes, amiken már nem tudott megjelenni. Leguggolok, hogy a lentebb lévő papírokhoz is hozzáférjek, de azok már 2011-esek, így felesleges lenne ott kutakodnom, az időm meg nem végtelen, mint a tenger. De mi van, ha véletlenül oda került az a papír? Abba már bele se merek gondolni, hogy mi van, ha a gyilkosunk azt a papírt is szépen megsemmisítette... ennyire okos nem lehet, nem gondolhat mindenre. Minden ember hagy maga után nyomot, mindenki vét hibákat. Egy kis időre otthagyom a könyvespolcot, átmegyek az íróasztalhoz, kihuzigálom és átkutatom a fiókokat, de az egyiket nem tudom. Be van zárva, kulcsnak meg nyoma sincs. Mi van, ha Liam is azon ügyködik, amin én? Csak nem hagyja tisztázatlanul egyik barátja halálát. Ezért lettek ügyvédek az ügyvédek, nem? Az igazságért, hogy védjék az embereket. Egy gyilkos rohangászik a városban, vadászik rám és senki nem tesz semmit. Azt hiszem kell szereznem egy fegyvertartási engedélyt, addig meg meg kell elégednem a paprikaspray-vel, ami lássuk be: egy pisztollyal nem versenyképes. Mivel apám ügyvéd, tudja, hogy milyen sok rossz ember is van a világon, akik úgy néznek ki, mintha teljesen ártatlanok lennének, legnagyobb bűnük pedig, hogy egyszerre két lányt csábítottak el, miközben otthon várja vagy nem várja a felesége. Talán így nevelte belém, hogy ne bízzak senkiben, ne álljak szóba idegenekkel, csak ha biztosra tudom: jó emberek. A lényeg, hogy elküldött engem önvédelmi tanfolyamra, amit mondhatni sikeresen el is végeztem, persze jegyeket meg bizonyítványt nem kaptam.
Kulcs, kulcs, kulcs... valahol itt kell lennie. Átkutatom az asztalt, az asztal alá is benézek, hátha odaragasztotta, de nem, nincs ekkora szerencsém. Sőt, egyáltalán nincsen szerencsém, lebuktam. Egy férfi hangját hallom meg a hátam mögül. Hogy került ide? És miért vagyok én ennyire ijedős, hogy az asztal alatt fel akarjak pattanni amiért megszólalt? Nem számítottam rá és arra sem, hogy ennyire fáj, mikor beverem a fejemet az asztalba. - O, basszus! - mászok ki alóla, közben a fejemet fogom. Basszus, mert lebuktam és mert fáj a fejem. Lassan megfordulok és rápillantok... wow. Csak ennyit tudnék kinyögni, de most túlságosan lefoglal a fájdalom. - Jó estét. Öhm... Mr. McClanahan-nel volt megbeszélve, hogy találkozunk. Nem tudja, hogy merre találom? - zavarban vagyok, hazudok és nem, mint a vízfolyás. Tudom, hogy furcsán és számon kérően fog rám pillantani, ezt el akarom kerülni, sóhajtok egyet és így folytatom: - Oké, összefutottam vele az ajtóban, aztán meg bejöttem. Nézze, ez nekem nagyon fontos és nem tudok vele még egy hetet várni. Nem lehet.
|| Szavak: 606 || Megjegyzés: <3 ||
Harold P. Millet
Hozzászólások száma : 24 Join date : 2013. Mar. 02. Age : 36
Megint egy átlagos nap. Felkelek, elvégzem a reggeli teendőimet, majd pontban fél 8-kor elindulok a munkahelyemre. Útközben veszek egy kávét – feketén rengeteg cukorral - és 20 perc gyaloglás után már bent is vagyok. Ez már mindennapi rutinná vált számomra. Miután beértem, általában tartunk egy rövid megbeszélést Liam McClanahan-el, a főnökömmel. Egy kisebb ügyvédi irodában dolgozok, és én lennék a könyvelő. Legalábbis a papírok szerint. Gyakorlatilag inkább a társa vagyok nem pedig a beosztottja. Tudok minden ügyéről, minden jó és rossz tettéről és elég sokat a múltjáról is. Kölcsönösen megbízunk egymásban, és ha segítségre van szüksége tudja, hogy rám bármikor számíthat. Úgy tűnik, így lesz ez a mai napon is. Reggel, mikor bementem, azzal fogadott, hogy ma meg fogja látogatni egy régi munkatársának a lánya. Isobelle már múlt héten szeretett volna idejönni, de mivel egy ügyvéd nem ér rá egész nap csak úgy embereket fogadni, végül a mai napban egyeztek meg. Természetesen most is csak munkaidő után. Már ekkor sejtettem, hogy nem lesz egyszerű napom. Nem mondott túl sok mindent, mert a lány azt mondta, személyesen szeretne bővebben mindent elmondani. Annyit tudok, hogy válaszokat szeretne kapni. Hogy pontosan miről, arról fogalmam sincs. Liam szerette volna ha ott maradok vele este. Mondanom sem kell, nem örök neki túlságosan, mikor reggel közölte, hogy sokáig kell maradnom. Szerencsére több ebédszünetet kaptam így valamivel kompenzálva lett az, hogy el fog húzódni az estém. A délután hamar elrohant és közeledett a találkozó időpontja. Az irodában már nem voltak túl sokan, szinte csak Liam, én meg talán egy-két takarító. Fél nyolcra volt megbeszélve, és bár már majdnem annyi volt az idő, gondoltam leszaladok még egy kávéért és valami kajáért. Visszaérve épp leülök az asztalomhoz és lekapcsolom a lámpákat, hogy egy kicsit tudjak gondolkozni, mikor Liam rohant át, hogy el kell mennie. Viszont szeretné, ha én maradnék helyette. Lelkemre köti, hogy amiben csak tudok, segítsek Izobelle-nek és mindenben áljak a rendelkezésére. Hallom, hogy odakint még épp találkozik vele, ám egy gyors köszönésen és bocsánatkérésen kívül nem tudtak többet beszélni. Benn ülök az irodámban és várom, hogy a lány bejöjjön. Külön helyiségünk van Liammal, az enyémbe az övéén keresztül lehet eljutni és az ajtókat általában nyitva vannak. Már percek is elteltek a társam távozása óta, ám mégsem jön senki. Elgondolkodtam rajta, hogy talán a lány nem is tudja, hogy én itt várom őt. Megittam az utolsó korty kávémat és úgy döntöttem, kimegyek, hátha mégsem távozott még, amikor léptek és papírzörgés hangja üti meg a fülemet. Felkelek az asztaltól és azon gondolkodom, ki lehet itt ilyenkor akinek a papírokkal van dolga. Lassan odamegyek az ajtóhoz és látom, hogy egy hosszú, barna hajú, elég szemrevaló lány áll a szobában és az iratok között keresgél. Valószínűleg ő Isobelle, de nem értem miért nem jött be hozzám. Az lehetetlen, hogy az ajtó elkerülte a figyelmét. Bár tény, hogy a hatalmas virág, ami az ajtó mellette áll abból a szögből ahol ő van, szinte valóban láthatatlanná teszi, de amikor bejött látnia kellett volna. Vagy annyira sietős volt a dolga hogy nem is nézett szét mielőtt kutatni kezdett? Úgy gondolom, nem túl szerencsés dolog csak itt állni és figyelni, hiszen azok ott bírósági meg egyéb személyes ügyek. Nem nézhet csak úgy akárki bele. Ezért lassan kinyitom az ajtót – remélve hogy nem hallja meg- majd belépek a szobába. - Jó estét, segíthetek valamiben?
Isobelle M. Maxwell
Hozzászólások száma : 6 Join date : 2013. Mar. 17. Age : 32
Tárgy: Hazza & Izzy Hétf. Márc. 18, 2013 7:13 am
Hazza & Izzy
- Tedd le a fegyvert... Megakadályozhattam volna, elérhettem volna azt, hogy inkább én haljak meg, egérutat adva apámnak. Fontos volt, nem csak nekem, hanem mindenki másnak is. Hibásnak érzem magam, legalább a gyilkos figyelmét elterelhettem volna. Jobban érezném magam, ha odafutottam volna hozzá és nem el onnan, jó messzire. Ösztönösen mentettem az életemet, pedig nem akartam. Meg kellett volna szorítanom a kezét és még egyszer utoljára elmondani neki, hogy szeretem és ő volt a legjobb apuka a világon. Elmaradt a búcsúnk, és ez fáj. Már nem mintha tudott volna még beszélni hozzám vagy visszaszorítani a kezemet.
Nem maradt senkim és semmim, egyedül az tart életben, hogy kiderítsem az igazságot. Már az sem érdekel, ami évekkel ezelőtt annyira foglalkoztatott: előszedni az anyámat és kérdőre vonni, hogy mégis miért lépett le a nyolcadik születésnapom után. Azóta csak három levelet kaptam tőle, semmi többet. Mindhárom képeslap volt, az alapból beleírt szöveggel, egyedül annyit írt oda saját maga, hogy 'puszil: anya' és rajzold mellé egy szívet. Nem volt benne semmi személyes, semmi érzelem, mégis sokat jelentett számomra. Legalább gondolt rám, nem? Akartam neki leveleket írni, írtam is, kiöntöttem bennük a lelkemet, de sosem mentem el a postára és adtam fel... Mindig ott hevertek egy kupacban az asztalomon, mintha arra várnék, hogy maguktól fognak elrepülni hozzá. Egyik nyomós oka, amiért nem nyomtam a borítékokra bélyeget, hogy nem tudtam hova címezzem. Mindegyik képeslapot máshonnan kaptam, nem tudhattam, hogy épp merre van. Liam McClanahan. Évek óta nem hallottam ezt a nevet és most, hogy látom leírva egy papírfecnire a telefonszámával és irodájának címével együtt, elmosolyodok. Tudtam, hogy összehoz még minket a sors, abban a pillanatban, mikor apám bejelentette, hogy Franciaországba utazunk egy kis időre. Nem csak a pénz miatt vállalta el az ügyet... abban reménykedett, hogy összefuthat régi barátjával és megihatnak egy sört vagy egyszerűen csak beszélhetnek egy kicsit. Hihetetlenül ostobának érzem magam, amiért még csak most jutott eszembe, talán Mr. McClanahan tud valamit az ügyről, tudja, hogy apám kit védett a tárgyaláson. Ha nem, akkor kiderítheti, képes lenne rá, hogy segítsen. Egy hete hogy felhívtam és beszéltünk, de csak mára tudott nekem helyet szorítani. Este fél nyolcra kellene az irodáján kopognom, de elkéstem. Gyorsan hajtok Párizs utcáin, hogy késésemet csökkentsem pár perccel, ne legyen tíz, csak hét perc vagy kevesebb. Nem kellett volna háromszor átöltöznöm, elsőre eszembe juthatott volna, hogy mára esős, szeles napot mondtak. Igaz, nem beszélek tökéletesen franciául, de az ábrákat ki tudtam találni az időjárás jelentésből, hogy mit jelentenek.
5 perc. Ennyit késtem, ami őszintén szólva nem sok. De a lift lassú és tömeg van, mindenki rohan egyik helyről a másikra, páran nekem is jönnek és még csak nem is kérnek bocsánatot. Elfoglalt emberek, mind azok. Apám is elfoglalt volt, mégis jutott mindig ideje rám, udvarias volt és egyszer sem kapták el gyorshajtásért. Az volt a titka, hogy tudta mikor minek jött el az ideje, és képes volt lemondani egy kisebb tárgyalást, hogy a családjával lehessen... vagyis velem. Hamar megtaláltam Liam irodáját, halk kopogással az ajtón jelzem, hogy itt vagyok. Az ajtó nyílik és kilép rajta egy ismerős férfi. - Isobelle? Istenem, de megnőttél. - mosolyogva üdvözöl. - Sajnos mennem kell, közbejött valami, majd hívlak holnap. - és már el is tűnt a szemem elől. Ostoba vagyok, amiért azt hittem, hogy ilyen könnyen szerzek majd információkat? Lehet, de Liam felelőtlenül nem zárta be az ajtót, ha jól figyeltem, így könnyedén kinyitom és belépek. Ismerem őt, olyan, mint az apám volt: mindennek meg van a maga helye. Már csak meg kell találnom, amit keresek, kutatok az iratok között nem törődve a lebukással. Jók a reflexeim, ha meghallom az ajtót, ahogy kinyílik, rögtön elbújok, a papírokat elhagyva valahol, az asztal alá, hisz máshova nem nagyon lehet. Jó terv, nemde?
