Sébastien Renard

Kilenc óra lesz öt perc múlva… Szóval még van öt percem beérni az iskolába. Azt hiszem, ez egy újabb rekord lesz, ha lesz időm, és nem felejtem el, később talán feljegyzem, persze, előbb oda kéne érni. A motorom és a biciklim között választhattam, autóm nincs, nem is vágyom különösebben egyre, hogy itt porosodjon. Viszonylag bent lakok a városközpontban, így nincs is rá szükségem. Idő híján, inkább a mopedre pattantam fel, és süvítettem a suli felé. Igazából egyetemen tanítok földrajzot, angolt illetve franciát, de most vettek fel óraadóként egy elég jó hírű gimnáziumba, ez az első hetem. Jobban mondva az első hetem második napja… és igen, máris késésben vagyok.

- Monsieur Renard, épp időben! – biccentett felém a portás, aki csodával határos módon máris megjegyezte a nevem, én még küzdök a megszólításokkal. Egyelőre azon vagyok, hogy a végzős diákokat meg tudjam különböztetni azoktól a tanároktól, akik csak gyakorlaton vannak, ezek a lányok olyan hamar érnek…

Az osztályban hangzavar uralkodott, éppen akkor léptem be a terembe, amikor szemtanúja lehettem annak, hogyan végzi a földrajz könyv a kukában. Igen… arról a tankönyvről van szó, amiből elvileg tanítok.
- Bocs, nem akartalak megdobni! – hallatszott egy lány hangja valahonnan a terem végéből.
- Nem gáz – válaszoltam hasonló stílusban, azt hiszem, nem fogták, hogy itt most én lennék a tanár. De rég is voltam gimnazista… - Viszont maradjunk a magázásnál, ha kérhetem. Nem szép, hogy így bánnak a tankönyvekkel, bár tényleg egy rakás szar, azért tüzelni még jó lehet. – Miközben beszéltem, elfoglaltam a helyem a tanári asztalnál, el is felejtettem, milyen nehéz bírni egy rakás kamasszal, de végre leszálltak az asztalról, és inkább a székre ültek, szép lassan pedig csönd lett. – M. Renard vagyok, és ha nem tévedek, ez itt a földrajz óra… lenne – tettem hozzá alig hallhatóan, minősítve a terem katasztrofális állapotát. – Megkérdezhetem a kisasszony nevét? – kérdeztem a könyvdobálótól, aki szemét lesütve válaszolt.
- Elnézést, amiért letegeztem a tanár urat!
- Nos, jámbor vagyok, nem ütlek meg – biccentettem felé, majd miután megfordultam, hogy a táblára felvéssem a mai anyag címét. Közben elcsíptem egy bamba srác kérdését, miszerint, mi az, hogy jámbor… Kész szerencse, hogy mindig nálam van a kézi szinonima szótáram, elővettem, és letettem az asztalára. – Javaslom, a j betűnél keresse ki – vetettem még oda, végül rém figyeltek. Valamit ezek szerint csak tanultam az egyetemi évek alatt. – Füzetet vegyen elő mindenki, a könyvet felejtsük el, nagy marhaság, ami benne van.

Otthon ülve azon töprengtem, vajon mi történik ebben a városban… Furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok. Például a hipermarketben bevásárlás közben észrevettem, hogy magától elkezd folyni a palackokból a víz, majd hirtelen eláll. Az egyetemen a kulccsal nyitható és zárható ablakokat és ajtókat egy-két diák problémamentesen képes kinyitni, csak kíváncsiságból, én is megpróbáltam, nem sikerült, és hogyan lehetséges, hogy az órán írt levél egyenesen a címzett kezébe száll? Ehhez hasonló kérdések tömkelege miatt fájt a fejem. Próbáltam hát elterelni a gondolataimat, és nem ezen agyalni tovább. Talán csak nem aludtam ki magam, és képzelődök. Igyekeztem pihenni az esti koncertünk előtt, és bekapcsoltam a zenelejátszót, na meg magamhoz vettem egy tábla csokit, amiből percek múlva már csak a papír maradt meg. Imádok enni, főleg, ha az édes is.

A jól sikerült bulink után néhányan odajöttek kezet rázni, bedobtunk egy-két sört is, így már igazán jó kedvem lett estére, el is felejtettem, milyen rémesen indult, és mennyire kiakasztottak a gimisektől kapott szerelmeslevelek is, meg a különleges dolgok, amik történtek, és csak élveztem, hogy a barátokkal lehetek. Egyszer eljött azonban a késő éjjel is, amikor is ideje volt mennünk. Nem kívántam bezsebelni egy szuper kis büntetést, ezért inkább nem ültem fel a motorra, betoltuk a kocsma udvarába, és gyalog indultam el hazafelé.

Befordultam a következő szűk utcácskába, gondoltam, levágom az utamat, bár a közepénél már annyira nem tartottam jó ötletnek. Néptelen volt, és sötét, az utcai lámpák sorra égtek ki, ahogy elhaladtam, majd hirtelen neszezésre lettem figyelmes, és már ott álltam a falhoz szorítva.

- Akkor most játsszuk azt, hogy kussban maradsz, és ideadod a lóvéd! – suttogta fenyegetően egy hang a fülembe. Ijedtemben még a szememet is behunytam, amikor valami világosságot érzékeltem. Kikukucskáltam, és láttam, hogy a fenyegetőim ketten vannak, és az egyikük ujjhegyén egy öklömnyi nagyságú lángcsóva táncolt. Nem volt időm, sem éppenséggel lehetőségem azon elmélkedni, hogyan lehetséges ez, ha egyszer nem látok nála gyufát, öngyújtót, se mást, próbáltam megoldást találni, hogyan menekülhetnék el.

- Gyerünk, kisapám, haladjál! – fenyegetett meg ismét a tag, mire kioldottam a basszusgitárom tokját, és a zsebemben turkáltam a megmarad apróm után, amit nem sajnáltam, sőt, azt a húsz eurót sem, amit megragadtam még. Megmarkoltam a pénzt, kihúztam a kezem a kabátból, és olyan messzire dobtam magamtól a pénzt, hogy a fejüket abba az irányba fordítsák a támadóim, mire lekaptam a basszert, és fejbe vertem vele a tüzes fickót, majd rohanni kezdtem, arra gondolva, vajon milyen gyorsan tudok futni egy 4 kilós bőgővel két természetfeletti erővel rendelkező tolvaj elől…