Karolina Lissette de La Mole

Már az eszemet sem tudom, hogy mikor volt utoljára ebben a házban normális reggeli… Lassan fél éve, hogy anya itt hagyott minket, és azt hiszem a halála volt az meghatározó pillanat, amitől kezdve az életünk gyökerestől felfordult és már irányt vett. Édesapám egészen megváltozott, a munkájába temetkezett, Aly pedig a szigorú szülői felügyelet hiányán teljesen kifordult magából. Ez egyáltalán nem lepett meg, hisz mindig is ő volt a vadabb, a belevalóbb, én pedig a visszahúzódóbb, szerényebb. Nem mintha sosem lett volna elég vér a pucámban, hogy én is bármit megtegyek, amihez kedvem van, csak… milyen lett volna itthon a helyzet, ha mind a kettőnk lázadó életet élt volna? Apa még jobban elhidegült volna tőlünk, nagy valószínűséggel valami bentlakásos iskolába küldött volna minket, mert attól tartott volna, hogy nem tud minket normálisan megnevelni. Anya halála óta mindig is az az érzésem volt, hogy azért hajt annyira, hogy mindent megadjon nekünk. Emlékszem arra, hogy apa képtelen volt aludni anya halála után. Minden este sokáig maradt fent, inkább dolgozott, próbálta valamivel elfoglalni magát, reggel pedig fáradtan munkába indult. Egyik este bementem hozzá, de nem szóltam semmit. Csak néztem és néztem bánatos arccal. Tudtam, hogy nem kell semmit sem mondanom, tisztában voltam azzal, hogy ki van írva a pofimra a kérdésem – „Mégis mit művelsz magaddal, apa?”
Édesapám megszeppent, egyik pillanatról a másikra abbahagyta, amit csinált, majd pár másodperc múlva az tenyereibe temette arcát és vigasztalhatatlan sírásba kezdett. Odaléptem hozzá és átkaroltam, majd a gyengéden, vigasztaló jelleggel a hátát kezdtem el simogatni. Halkan belesúgtam a fülébe, hogy minden rendben lesz és azt is, hogy nekem is hiányzik anya. Apa erre átölelt, azt válaszolta, hogy tudja, majd puszit nyomott a fejem búbjára. Akkor láttam apámat először és utoljára sírni.
- Apa, Aly, készen van a reggeli! – kiáltottam fel a konyhából. Mivel Consuela szerdánként szabadnapos, ezért ilyenkor én gondoskodom arról, hogy legyen étel az asztalon reggel.
Apa épp belép az ebédlőbe, amikor megcsörren a telefonja. Próbálok nem foglalkozni vele, inkább töltök mindenkinek narancslevet, ezután pedig helyet foglalok. Épp nekiállnék az egyik pirítósomnak, amikor apa leteszi a mobilját.
- Ó, kincsem, csodálatosan fest a reggeli, azonban máris indulnom kell. Épp… az imént hívtak, hogy… - gondterhelt sóhajom félbeszakítja édesapám monológját. Tekintetem az arcára szegeződik, egy pillanatig csak nézem, majd ajkaim szélei mosolyba görbülnek. Bólintok egyet, majd felállok a helyemről és apához lépek. Megigazítom a nyakkendőjét, majd végigsimítok rajta.
- Így ni! – mosolygok tovább. Apám puszit nyom a homlokomra, és már sietős tempóban el is fordul, hogy munkába induljon. Az utolsó pillanatban elkapom a kezét.
- Ne felejtsd el, hogy fél négykor van Aly szülői értekezlete, fél nyolca pedig ott kéne lenned a Miller család vacsoráján. – fejezem be a mondandóm, majd elengedem édesapám kezét. Nem kell mondania, látszik rajta, hogy teljesen kiment a fejéből valamelyik dolog (esetleg mind a kettő), és ha valaki engem kérdezne, melyiket hagyta ki az emlékezete, akkor kétség nélkül azt mondanám, hogy Aly szülői értekezletét.
Apa bólint egyet, megköszöni, hogy eszébe jutottam a két eseményt, majd elhagyja a házat. Csak most veszem észre a nővéremet, aki az ebédlő küszöbén áll. Vajon mióta van ott? Ha az arcáról kéne megállapítanom, akkor azt mondanám, hogy elég rég óta. Mondania sem kell, hogy mire gondol, az arckifejezése mindent elárul.
- Nem próbálok anyát játszani – szólok hozzá, miközben azon vagyok, hogy tagadjam a nyilvánvalót. Nem direkt csinálom, csak mióta anya nincs… mindig is kötelességemnek éreztem, hogy a családommal foglalkozzak. Tudom, hogy Aly ezt nem érti, és talán ezért sem támogatja, de nem is kell. Elég, ha csak elfogadja, hogy nem akarok anya helyébe lépni.
Felveszem apa reggelijét és a sajátomat. Valamiért elment az étvágyam, a gyomrom képtelen lenne befogadni még egy falatot is.
- Szükséged van társaságra? – kérdem nyugodt hangon a nővéremtől, mielőtt még kimennék a konyhába. Ha azt mondja, hogy igen, akkor megvárom, amíg megreggelizik, és csak aztán viszem ki a tányérokat, de ha nem, akkor most rögtön elintézem a dolgot, majd elindulok az egyetem felé.
Aly megrázza a fejét, majd leül a szokásos helyére. Tekintetem bánatosan a padlóra téved, majd szó nélkül elhagyom az ebédlőt. Fogalmam sincs, hogy miért teszem fel ugyanazt a kérdést minden alkalomkor, amikor apa nem tud reggelizni, nekem pedig elmegy az étvágyam, ha tudom mi lesz rá a válasz… Ha fél év alatt egyszer sem mondott igent, most miért tenné? Lehet, hogy egy kicsit túl naiv vagyok…

Képtelen vagyok szavakba önteni, hogy mennyire örülök annak, hogy véget ért a napom. Ma egész végig fáradtnak, kedvtelennek és egy kicsit idegesnek éreztem magam. Alig vártam, hogy hazamehessek, az ágyamba dőlhessek és aludhassak. Most azonban semmi kedvem hozzá. Inkább valami mást csinálnék, mozogni szeretnék, hátha attól még jobban elfáradok estére és végig, zavartalanul átalszom az éjjelt. Pár napja képtelen vagyok kellőképpen kipihenni magam, egyfolytában ugyanazt álmodom – a pillanat, amikor utoljára láttam élve édesanyámat. Azt mondta, hogy egy nap olyasmi fog velem történni, amitől megváltozik az életem. Azt mondta, szinte megparancsolta, hogy sose becsüljem le magam, mert különleges vagyok. Akkor megígértem neki, hogy így lesz, azonban azóta nem egyszer szegtem meg az ígéretem. Talán, ha nem hagyott volna itt, sokkal könnyebb dolgom lett volna.
Miután kényelmesebb ruhába bújtam, a házhoz közeli erdőbe mentem futni. A fülembe egy Imagine Dragons szám szól, a Radioactive. Viccesnek tartom, hogy pont az volt a következő, hisz a klip is egy erdőben kezdődik.
Az idő nem az igazi, komor, szürke, tele és tele bánattal és fájdalommal… mintha csak az érzelmeim állapotát tükrözné. Próbálom kiszellőztetni a fejem, rendbe szedni a gondolataimat. Szabadnak akarom érezni magam, azonban valami visszatart, nem enged… a családom iránt érzett kötelesség nem hagyja, hogy érzékeny legyek, hogy kimutassam a fájdalmam, mert attól tartok, hogy ha összeroskadok, akkor magammal rántom a mély, sötét lyukba édesapámat és a nővéremet. Nincs erre szükségük, ezt nem engedhetem…
Egyszer csak valaki megragad a vállamnál. Ijedten megfordulok, majd ösztönösen hátralépek párat. Előttem egy nagyjából velem egykorú férfi áll – Jonathan. Kihúzom a pici fehér fülhallgatókat, miközben értetlenül nézek az ismerősre.
- Mit keresel itt? – kérdem egy kicsit zihálva. A mai napon pont belőle nem kértem volna többet, de egyszerűen nem lehet lezárni. Az egyetemen odajött hozzám azzal, hogy Isten női alakban küldte le a Földre a szerencséjét, én vagyok az, aki megtestesíti, tehát az övé vagyok. Micsoda butaság… Aztán meg akart csókolni, én pedig felkaptam a vizet, de mivel az ilyen esetekben is megpróbálok magam maradni, ezért azon voltam, hogy lenyeljem a dühöm. Csak akkor kaptam észhez, amikor Jonathan megszédült és a háta a mögötte lévő falnak ütközött. Amikor felé léptem, hogy segítsek neki, kajánul elmosolyodott és azt mondta, hogy legyűrtem a szépségemmel.
- A szerencsémet – válaszol Jon, majd közelebb lép felém. Ismét hátrálok, de a férfi a kezem után kap és sikerrel jár még mielőtt megpróbálnám elkerülni, hogy elkapja a karom. Magához húz, és hirtelenül megcsókol. Küzdök ellene, de ő az erősebb. Az ajkai az enyémekhez tapadnak, a nyelve pedig utat akar fúrni magának az enyémhez. Ököllel a mellkasába ütök, próbálok elhúzódni. Egyszer csak sikerül ellöknöm magamtól Jonat.
- Mit képzelsz magadról? – csattanok fel, ügyet sem vetve arra, hogy a férfi nem áll stabil lábakon. – Ez több a soknál – prédikálok tovább, az agyamat elborította a vörös köd. Csak akkor szakítom meg a monológom, amikor meghallom, hogy Jon megszólal.
- Bódultnak érzem magam, én… én szédülök… - a mögötte lévő fának dől, megpróbál megkapaszkodni benne, de nem tud… a keze végigcsúszik a fatörzs sötétbarna kérgén, majd a fiú lezuhan. Csupán akkor veszem észre, hogy a fejét egy nagyobb kődarabra verte be, amikor közelebb lépek hozzá és meglátom a vért a leveleken. Egy pillanatra pánikba esem, zokogásba kezdek, majd rögtön abba is hagyom. A melegítőm zsebébe nyúlok, majd előveszem a telefonom és felhívom édesapámat. Minden elmagyarázok neki, ő pedig azon nyomban felhívja a mentőket. Tudom, hogy nekem is egyből őket kellett volna tárcsáznom, de megijedtem. Arra gondoltam, hogy mi lesz, ha azt hiszik, hogy én tettem? Az nem lehet, ugyanis Jonathan családja jól ismer, tudja, hogy sosem tennék ilyet…
Nagyjából fél óra múlva érkezik meg a mentőautó, nem sokkal utána meg édesapám is. A mentősek rögtön elviharzanak, ahogy beszállítják a fiút, én pedig ott maradok édesapám karjaiban, rettegéssel a lelkemben és keringő, megválaszolatlan kérdésekkel a fejemben.

A halántékom lüktet, olyan érzésem van, hogy mindjárt széthasad a fejem. Az agyam egész nap a történteken pörgött, egyszerűen felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan számomra, ami történt.
Épp az ágyamon fekszem, alvást színlelek, vagy inkább úgy mondom, hogy pihenni próbálok. Hallom, hogy valaki benyit a szobámba, majd az ágyamra huppan. Olyan fáradt vagyok, hogy még annyi erőt sem érzek magamban, hogy megnézzem ki az.
- Tehát végre előkerült az erőd – szólal meg Aly boldog hangon. Noha nem látom az arcát, érzem, hogy mosolyog. Tekintetemet a pofijára emelem, és azt tapasztalom, hogy igazam van.
- Mégis miről beszélsz? – kérdem, amikor nem tudom mire vélni a boldogságát. Nem értem, hogy mi ez a levakarhatatlan mosoly az arcán. Nem mintha nem örülnék annak, hogy vigyorogni látom, de egy kicsit zavaró, hogy nem értem az öröm okát.
- Hát az erődről, mi másról? – válaszol Aly, a mosolyát pedig továbbra sem lehet levakarni az arcáról. – Egy ideje figyellek és tudom, hogy Jonathan nem magától ájult el, hanem miattad. Mondd csak, mivel dühített fel? – tesz fel még egy kérdést. Hirtelenül nem tudok válaszolni, még azzal sem vagyok teljesen tisztában, hogy miről hablatyol.
Értetlenül összevonom a szemöldököm és megzárom a fejem. Biztosan csak álmodom, de az is meglehet, hogy Aly annyira unatkozott, hogy kitalálta, megszívat.
- Na mi az? Anya nem figyelmeztetett? – kérdez újra a velem szemben ülő lány, a szavai hallatán pedig beugrik a hetek óta visszatérő álmom. Meglepettséggel, elkerekedett szemekkel nézem.
- Honnan tudsz erről? – szólalok meg végül, közben pedig kezdem megérteni, hogy mit értett anya az alatt, hogy különleges.
- Onnan, hogy engem is figyelmeztetett és megkért, hogy vigyázzak rád. Meg volt bizonyosodva arról, hogy el akarod majd nyomni az erőd, és lám… milyen igaza volt… - nevet fel újra a nővérem, én pedig szótlanul, még mindig értetlenül bámulom. Egyszer csak lehuppanok az ágyamról a szőnyegemre és fel-alá kezdek el járkálni.
- Úristen, én egy… szörnyeteg vagyok! Majdnem megöltem valakit és most azt akarod bebeszélni nekem, hogy mindez valami fura képességnek köszönhetem? Nekem nincs rá szükségem, átlagos akarok lenni, pont olyan, amilyen eddig is voltam. – szinte egy levegővétellel engedem szabadjára a gondolataim egy piciny részét, majd beletúrok a hajamba. Tekintetemet a padlóra szegezem, gondolkozom, hogy mi tévő legyek. Alyra pillantok, egy másodpercig rajta pihentetem a tekintetem, majd odalépek hozzá és ismét az ágyra ülök. – És nem tudod véletlenül, hogy hogy lehet megszabadulni ettől? – teszek fel egy újabb kérdést, a nővérem egy pillanatig csak néz, aztán eltorzítja arcát. Mintha csak azt kérdezné, hogy „Mi van? Megvesztél?”.
- Ugyan… miért akarnád feladni a különlegességed? – a vállán pihenő hajtincseit hátradobja, majd kíváncsian várja, hogy mit felelek.
- Azért, mert nem… nem szeretnék különleges lenni. Nem akarok senkinek sem ártani – válaszolok, majd ismét felállok, és az ablakhoz sétálok. – Fogalmad sincs, hogy milyen érzés volt látni Jonathant, ahogy ott feküdt, az élete szikrája meg lassan arra készült, hogy kialudjon… - mondom halkan, de mégis annyira hangosan, hogy Aly is meghallja.
- Nos, az a rossz hírem, hogy nem lehet megszabadulni tőle, szóval jobb lesz, ha minél gyorsabban megtanulod irányítani.
Szemeimben könnycseppek gyűlnek össze. Félek attól, hogy életem végig ezzel kell együtt élnem, és mivel nincs más választásom... El kell fogadnom az igazságot. De nem tudom elhinni, hogy ez a valami tényleg hozzám tartozik. Hogy lehet, hogy eddig nem jelent meg, ha rég óta bennem volt? Ha eddig el tudtam nyomni, akkor most is menne, nem? Csak jobban kell odafigyelnem arra, hogy ne húzzam fel magam, ne akarjak rosszat a másiknak. Ennyi az egész. Könnyűnek hangzik, azonban kíváncsi vagyok arra, hogy tényleg az lesz e.
- Ha szükséged van a segítségemre, állok a rendelkezésedre, most viszont mennem kell! – szólal meg a nővérem, ezzel megszakítva a gondolatmenetem.
- Hova mész? – reagálok a mondatára, és felé fordulok, de csak miután letöröltem a könnyek nyomait az arcomról.
- Gyakorolni a képességem. Fiatal még az éjszaka… és ha tőlem függ, akkor forró is lesz… - vigyorog el pimaszul, majd kifelé indul a szobámból.
- Alyssandra! – csattanok fel – Szégyelld magad!
- Már itt sem vagyok. Néhány vágy és érzés arra vár, hogy kezelésbe vegyem őket!
- Aly! – szólok utána, de hiába, ugyanis ő már az ajtó másik oldalán van. Egy pillanatig még az ablakba állok, majd hátrafordulok és ismét az ágyamba mászom. A párnák közé temetem az arcom, majd a magamhoz szorítom a legközelebbit. Igen… az lesz a legokosabb, ha visszafojtom az erőt, a lelkem legsötétebb és mélyebb helyére rejtem el, hogy még az se találja meg, aki úgy ismer, mint a saját tenyerét. Miattam soha többé senki nem fog szenvedni…