susy martens

Közömbös tekintettel meredtem a hűtőben felhalmozott, ipari mennyiségeket felölelő étel halomra. Hús, hús, hús… egy megkezdett pohár joghurt. Hát nem én fogom befejezni. Várjon csak a gazdájára, bár ahogy elnézem a színét, egy ideje ácsoroghat itt. Nem akarom megvárni amíg öntudatra ébred és magától indul felderítő útra a lakásban. Sóhajtva becsaptam az ajtót. Majd kinyitottam, meredtem még egy darabig a tartalmára, hátha történt valami változás, de nem. Még csak éhes sem vagyok, de ennem kéne. Egész nap messze kerültem a konyhát. Persze véletlenül. Mindenesetre kivettem egy rejtélyes, de amúgy szimpatikusnak tűnő műanyag dobozt, majd egy házias mozdulattal a mikróba süllyesztettem. Valami főzeléknek tippelem, egyenlőre nem tudnám megállapítani mi az, hiszen beton keménységűre szilárdult.
Elgondolkodva bámultam a lassan forgolódó vacsorámat.
A sors is pont ezt a karácsonyian meghitt percet választotta, hogy keresztbe húzza magányos pillanataimat. Ugyanis betoppant Brandon. Nem, félreértesz. Elvárom, hogy ezt a nevet vallási áhítattal rebegd el, ugyanis ő a teremtője a gyomromban bukfencet vető perodaktiluszoknak, a csomag olvadt gumicukornak a fejemben, a bögrényi adrenalinnak a véráraimban. Meg a cseppfolyós halmazállapotomnak.
Hiba volt őt választani lakótársnak.
De természetesen én nem hallgattam lelkiismeretem jó szavára, hagytam, hogy egy ismeretlen erő, kormányozzon. A hülyeség. Mert ez nem szerelem. Ez színtiszta hülyeség.
Szóval ez a félóra, amit egymás társaságában töltöttünk el, én a pörköltemmel, ő a dekoltázsommal szemezve, kínos harminc perc volt. Főleg, mert megpróbált rávenni, hogy segítsek meglovasítani egy járőrautót….cserébe én szabadon rendelkezhetek a testével, egy éjszaka erejéig.
Természetesen nem fogadtam el az ajánlatot!
De megfontoltam.
Másnap reggel munkába menet, a kis szíverősítőmet (színtiszta koffein egy fél vagon cukorral) kortyolgatva csoszogtam végig a főúton. Szirénázás bősz hangjára kaptam fel a fejem, és hunyorogva (révén elhagytam tegnap munka közben a látás protézisemet) próbáltam kivenni a kalamajka részleteit a távolból. Egy rendőrautó száguldott felém…majd egy másik. Aztán egy mentős. A legelső kocsi sofőrülésén ott ült Brandon.
És ezután minden egyszerre történt.
A perodaktiluszok a pocakomban egyszerre hánytak cigánykereket, egy bicajos futár épp ekkor masírozott el mellettem, a lendülete épp akkora volt, hogy éppen kivessen a göröngyös út legközepére, a járőr autó, amit Brandon vezetett épp akkor csapódott nekem, én épp akkor terültem el, és csúsztam hat métert a betonon, és agyam gumicukrai épp akkor kaptak rövidzárlatot is.
Két hét kóma, három hónap amnézia, és még mindig keverem a jobb meg bal oldalamat. És félek az autóktól. Meg Brandontól. Őt ki is rúgtam. Haha.