Theresa J. Blanchard

2011. december 21.

Átkozott kulcs. Átkozott téli időjárás. Átkozott hülye ünnepek, amik miatt anyám társaságában kell töltenem az elkövetkező 72 órát. Akár repeshetnék is örömömben ha a kapcsoltunk nem lenne konkrétan a béka segge alatt. Ő elvárja, hogy én szinte minden téren a maximumot nyújtsam - szerintem még a hajszálaimat is képes lenne egyesével rendbe rakni - mintha életem célja lenne, hogy neki eleget tegyek. Még mit nem! Vessen magára, hogy elszalasztott egy tonna lehetőséget akkoriban, és ne belőlem próbálja azt kihozni ami neki annak idején nem sikerült. Ez az én életem, tehát a döntéseimet én hozom, és a hibáimból én tanulok. Ami az esetek kilencven százalékában meg is történik.
Kattan a zár, és az ajtó végre kinyílik. Szinte érzem a megfagyott lábujjaimat, a fogam pedig összekoccan egy utolsó hideg széllökésre.
- Megjöttem! - kiáltok be a nappaliba nem túl nagy lelkesedéssel, miközben a kabátomat a fogasra akasztom a cipőmet pedig többi közé dobom. A ház szokatlanul csendesnek tűnik. Máskor már javában zengenek falak az undorító karácsonyi énekek, de most csak a tűz ropogása töri meg a némaságot. Igazán hálat adhatnék ennek a nyugalomnak, az elmúlt években már herótom volt a sok égőtől, színes díszektől és zenélő Mikulásbabáktól.
- Anya? - semmi válasz. Ez már kezd furcsa lenni. Hova tűnt mindenki? Ha valami hülye játékot próbálnak űzni velem garantálom, hogy az elkövetkező öt évben semmilyen hülye összejövetelen nem jelenek meg, és a képeslapjaimon kívül az ajándékokat is leshetik. Mert azért én se vagyok szívtelen, egy kártyát mindenki megérdemel nem?
- Ebben semmi humoros nincs. - morgom bosszúsan, majd a konyha felé veszem az irányt, hogy körülnézzek. Úgy ismerem ezt a házat mint a tenyeremet, mégis idegennek érzem már az egészet. A bútorok, a könyvek, a falakat díszítő képek mind olyan hatást keltenek bennem mintha egy másik életbe készült volna - még akkor, mikor apa is köztünk volt.
Elszorul a szívem. Gyűlölöm ezt az érzést. Gyengeségre utal.
- Na jó elég volt a szóra... - nyitottam be a konyhába, ám a látvány lesokkolt. Életemben nem láttam még ilyen felfordulást, ami hirtelen a szeme elé tárult. Összetört tányérok és poharak maradványi hevertek a padlón, felborult székek és eltépett függönyök lógtak magányosan a semmibe. Mintha vér is megcsillant volna az ablakkereten.
Csak az asztal maradt állva, és az is csak azért mert ült mellette valaki. A nő, akihez annyi éven keresztül nem volt egy kedves szavam se, most együttérzést váltott ki belőlem. Ostoba, haszontalan érzést. Mint egy összetört játékbaba hullatta a könnyeit az elrepedt terítőre, a keze még a szürkületben is világított a fehérségtől. Nem jutottam szóhoz. Azt se tudtam mit kéne mondanom.
Csupán egyetlen ember hollétéről akartam tudni.
- Hol van Louis? ... Hol van az öcsém?!


Napjainkban...

Türelmetlenül szórakozok a telefonommal az asztalon, miközben a szemben lévő utcát bámulom árgus szemekkel. Turisták hada lepi el a környéket, mint akik nem is Franciaországban, hanem legalább a Holdon járnának. Máskor szívesen figyelném őket, és nevetnék magamban ezen a hozzáálláson, de most semmi se téríthet el a célponttól. Még egy molett alkatú nő se, aki épp úgy bámulja a kedvenc kis pékségem kirakatát mintha egy bagett felérne egy adag kaviárral... Koncentrálj Tess, koncentrálj!
És mintha csak hallaná a végszót, felbukkan az illetékes. Innen is tisztán látom az arcát borító sebhelyet, mogorva arckifejezésével pedig leginkább egy törpére emlékeztet. Feszülten figyelem, ahogy odalép a sarkon várakozó másik ürgéhez - ha jól számolom az előbb több mint hat percen keresztül próbálta elkapni a tekintetem, mire végre rájött, hogy semmi esélye. Hátrasimítom a hajam a fülem mögé, hogy hallhassam mit beszélnek. Még mindig meglepetésként ér, hogy milyen tisztán értek minden szót amit csak a szájukra veszek, és mennyire élesen látom a kontúrokat.
- Megszerezted már a pénzt?
- Sajnos nem. Más módon kellett elintéznem a dolgot.
- Kisasszony, kér még valamit? - meglepve pillantok fel a pincérnőre, és beletelik pár másodpercbe mire felfogom, hogy hozzám beszél. Ez van ha túlságosan is belemerül az ember a hallgatózásba.
Bár a hölgy még mindig várta a válaszomat, hirtelen eltűnt a szemem elől a két fazon akiknek az előbb olyan diszkréten belehallgattam a beszélgetésébe. A szívem a torkomba dobogott; nem lehet, hogy megint elveszítettem a nyomot. Pedig most vagyok a legközelebb hozzá, hogy végre megtaláljam Őt.
- Nem köszönöm, ennyi lesz. - kapok ki gyorsan egy öt euróst a tárcámból, és levágom az asztalra. Szinte felrántom a táskámat, majd rohanni kezdek át a tömegen, egyenesen a sétálóutca másik végébe. Fene egye ezt az átkozott cipőt! Legközelebb csak karácsonyfa dísznek fogom használni az ilyet.
Mire újra feltűnik, egy megadott távolságból próbálom követni, hogy ne vegyen észre, egyenesen egy elhagyatott sikátorig. Tökéletes. Itt nincsenek szemtanúk, és végre kiereszthetem a gőzt. Csak addig kell várnom míg észrevesz - úriemberként neki kell először megszólítania nem igaz?
- Segíthetek valamiben, picinyem? - kaján vigyor, undorító szájszag - ezt miért kell enyire erősen éreznem?! - és az a tipikus cukros bácsis hangnem. Hah. Tényleg nem tudja még kivel kezdett.
- Ami azt illeti... - pár lépést közelebb lépek, kicsit elnyújtom közben a választ. - Charles Blanchard lánya vagyok. - ahogy kiejtem a nevet, azonnal le fagy a mosoly az arcáról. Oh. Tehát hallott a társairól, és hogy, hogy jártak a szőkeséggel aki a hajdani ügyfelükhöz tartozott. Úgy halllotam, az egyik még mindig lábadozik. Hátrálni próbál, de ahogy elkapom a tekintetét megtorpan. Szinte érzem a félelmet ami végigsöpör a testén. - Csak egyszer kérdezem meg. Hol. Van. Az. Öcsém?